Jávor Andrea: Sejtés

Felteszi a hajpakolást, és ráhúzza a tusolósapkát. Hadd dolgozzon a zselé, míg ő rendet-tisztaságot teremt a lakásban. Hetvenöt percük van a vitaminoknak, hogy csodát műveljenek anyjától örökölt ritkás hajával. Ezalatt kiporszívóz és felmos. Harmincnégyszer kirázza a porrongyot. A műanyag sapka alatt izzik a feje, a pamutruha csatakos. Nem marad más belőle, mint önmaga takarítónője. Délután, a nyelvvizsgán viszont maga lesz a megtestesült szabály és mérce. Ez a terv.
A konyhapulttal kezdi, az előző esti nyomok felszámolásával. Hátratologatja a rácsos evőeszköztartót, a nagymama herendikészletéből maradt utolsó csészét, a kenyérvágó deszkát. Bal kezével a pult széléhez szorított jobb tenyerébe söpri a morzsákat, és gépiesen nyúl a maradékért, amikor egy darabka megmozdul.
Az átlátszóságig kicsi lábak fél centit oldalaznak, majd újra megmerevednek. Szemüveg nélkül csak annyit lát, hogy a lábacskák a boltozatos fejig érnek, szóval a kis fickó valóban nyakába szedi a lábát, és termetéhez képest káprázatos sebességgel eliszkol a munkalap és a fal közötti repedésbe. Ő ezt a bogárkát nyilván az előbb oldalba taszíthatta. Ha megnyomta volna, biztos megnyomorítja, vagy elpusztítja. A kis jószág elgondolkozhatott, és rájött, hogy nem harcolnia, hanem menekülnie kell. Ha őt bökné oldalba egy óriás, valószínűleg megdermedne, és szétlapított teste észrevétlen hullana annak a dimenziónak a szemétlapátjára. Annyira elképedt, hogy nem is nyúl utána, holott egy hangyára, vagy bármely azonosítható kártevőre lecsapott volna a törvény teljes szigorával. A törvény az, hogy megvédheti a tulajdonát. Mivé lenne a világ szabályok nélkül? De ez a kis bogár más szabályok szerint él. Szinte látja maga előtt a résben, ahogy fújtatva lesi, ő maga, hogy törölgeti a homlokát kockás zsebkendőjével.
Háromszor hármas kockákban dörgöli a konyhapadlót. Öblít, facsar, aztán jobbra újabb háromszor három kő. A sor végén felegyenesedik, az ajtó felé húzza a vödröt, és három kockával hátrább térdre ereszkedik. Nem emlékszik, hogy kiöblítette-e a felmosórongyot, vagy eltűnt-e a kiömlött kompót foltja. Agya kikapcsolt, csak a keze jár gépiesen. A bejárati ajtó előtt készül felmosni, nehogy, mint anyja mondja, szó érje a ház elejét, amikor megszólal a telefon. A földre zökkenti a vödröt, és a váratlan mozdulattól nyilalló vállát masszírozva szól bele a kagylóba. Tudja, hogy az anyja az, mert a vonalason csak ő hívja, és azt is gyanítja, hogy mindjárt gellert kapnak aznapi tervei. Igen, mama, viszem, a kanalasat is, meg a tablettát is, dehogy menj ki az utcára, ha bekuckózós vagy. Közben nyüszít benne egy állat, hogy – Neeem! – De mondhatna mást? A férje azt felelné, hogy nem ér rá, de ők az anyjával nem is beszélnek egymással. Ő nem harcol. Ha lökik, odébb megy. Az új feladattól görcsöl a gyomra, mert kiszámíthatatlan, mennyi ideig kell sorban állnia, míg a környékbeli kisöregek kitrécselik magukat a patikussal. Máshova viszont nem mehet, mert ez a kontyos, mosolygós asszonyság telefonon is elfogadja a tajszámot az anyjától.
– Jobbulást édesanyádnak. Olyan rendes lány vagy. – Köszönöm, átadom – vakkant vissza csöndes elégtétellel, és továbbszáguld. Anyjától gyorsan szabadul, hála a déli sorozatának. Az utcán majd feldönti a szél, üstökös csóvájaként röpül utána a sálja.
Üstököst még nem látott, de tegnap este azt a hullócsillagot igen. A karcsúra fogyott éjféli holdat bámulta. Kihajolt. Az utca neszein túl egy másik világ mozdult. Apró távoli fények, mintha kristálycukrot szórtak volna el az égen. Atyavilág – az a Tejút! Nem érezte a testét, a teste körül a lakást, csupán egy tekintet maradt, szemben a végtelennel. És akkor, mintha eldobott gyufa lett volna, egy csillogó pont suhant át az égbolton. – Drágám, kihűtöd a szobát. Azokra nem kell vigyáznod, elmúltak tizennyolc évesek – hallotta a férje hangját. Eszébe jutott, hogy másnapra takarítást, hajmosást és vizsgára felkészülést tervezett, behúzta a nyakát, és becsukta az ablakot.
Most van az a másnap, és most vizsgára menet azon rágódik, hogy nem kürtőskalácsot kellett volna venni. Akkor nem ragadna mindkét keze úgy, hogy a papír zsebkendőt is csak üggyel-bajjal tudja előkotorni, mialatt könyökével benyomja a nyelviskola kapuját. Egy lány a karját dörgölve húzódik el. Meglökhette, de a kis buta nem mer méltatlankodni. Átfurakodik a tusfürdőfelhők és a leplezetlen kamaszizzadság-szagú csoportok között. Kerüli a tekinteteket, nehogy kitalálják, ő lesz a nemezisük. A termében bezárja az ablakot, behúzza az árnyékolót. Kizárólag a szóbeli nyolc és fél percén múlhat, átmegy, vagy megbukik a jelentkező. Egy idő után oxigénhiányos agya robotpilótára kapcsol. Mechanikusan jegyzeteli a hibákat és az ötletes megoldásokat, félálomban szignálja a vizsgalapokat. Hirtelen felkapja a fejét. – Mindenkik máshogy csinál – böki ki a gyerek nagyot fújva. A sokadik kerékbe tört mondat nem illan el a többi után. Ez már olyan rossz, hogy jó, döbben rá. Mint egy halott csillag, ami hulltában felragyog.
– Thank you – mosolyog a diákra, mint minden feladat végén. De most valóban köszönetet mond. Szóval így működik kicsi és nagy. Ötkor ő is mehet haza a maga pályáján. A villamosra várva arra gondol, vajon az a kis lény a résből hazaért-e már, aztán arra, hogy mi nyeli el a lehulló csillagokat.