Tömpe István közgazdász barátom Disszidensek című remek cikkében (2025. december 5.) sebészi precizitással tárta fel a politikai pálfordulás fogalmát és eddig tapasztalt formáit. Ahogy írja, a pálfordulás vagy a disszidensség mára a magyar közélet formatív jelenségévé vált.
Ezek a hirtelen váltások szinte mindig szélsőséges reakciókat váltanak ki. Az ilyen szereplők besorolása pedig a minősítőről is sokat elárul: legyen szó messiásról, prófétáról, hibáit belátó megtértről – vagy éppen árulóról, kétszínűről, megélhetési politikusról. Pedig nem feltétlenül az egyén erkölcsi megtöréséről van szó. Amikor a nemzetközi környezet, a hatalmi struktúrák és a társadalom elvárásai radikálisan megváltoznak, a rugalmasság, a gyors felismerés és a pozícióváltási képesség nem hátrány, hanem a túlélés receptje. De nehéz meghúzni a határt, a változás szükségessége hol gabalyodik össze a személyes ambíciókkal és az önigazolással.
A jelenség megítélésénél kulcsfontosságú az időzítés, a végrehajtás módja és végül a siker. Az Egyesült Államokban a mélyen hívő abolicionista, John Brown húsz társával 1859 októberében támadta meg az egyik nagy fegyverraktárat azzal a céllal, hogy fellázítja a rabszolgákat és eléri felszabadításukat. Az akciót a kor lánglelkű apostola, a felszabadított rabszolga Frederick Douglass öngyilkosságnak nevezte, és megtagadta a részvételt, jóllehet jónéhány befolyásos és dúsgazdag közéleti személyiség támogatta.
Árulás révén a kormány tudomást szerzett a tervről, és Buchanan elnök parancsot adott a lázadás leverésére. A résztvevőket elfogták és bíróság elé állították. Brownt és két társát még az év decemberében kivégezték. 1860 novemberében viszont a rabszolgafelszabadítás híve, Abraham Lincoln aratott győzelmet az elnökválasztáson, majd kitört a polgárháború, amely végül a rabszolgaság eltörléséhez vezetett. Brown időzítése tragikusan korai volt, de a tett maga elindított egy folyamatot.
A pálfordulás nem új jelenség. A politikai váltásra közismert példa Winston Churchillé, aki ugyan ügyesen indokolta döntéseit, de állásért kétszer is pártot cserélt. Kétséges, hogy nála a túlélési ösztön vagy a ráeszmélés dominált-e; a legvalószínűbb, hogy az irdatlan hatalomvágy. A motiváció pedig kulcsfontosságú a politikusok megítélésében.
Ronald Reagan esete viszont a modern amerikai politika egyik legtisztább ideológiai pálfordulása. Karrierjét liberális demokrataként kezdte, és lelkes támogatója volt Franklin D. Roosevelt New Deal programjának. Azonban az 1950-es években egyre inkább kiábrándult a párt gazdasági és külpolitikai irányából. 1962-ben hivatalosan átlépett a Republikánus Pártba, és hamarosan a modern amerikai konzervativizmus emblematikus figurájává vált. Bár életrajzírói kitérnek arra a tényre, hogy a váltás idején szakszervezeti vezetőként az FBI informátora lett és szerepet vállalt a hollywoodi boszorkányüldözésben, politikai megítélésében az ideológiai fordulat dominál.
Nemzetköz téren kétségtelenül Teng Hsziao-ping hajtotta végre a legnagyobb hatású váltást. Mao halála után, az 1970-es évek végén magához ragadta a hatalmat, és feladta a radikális maoista gazdasági modellt. Bevezette a „szocialista piaci gazdaság” elvét, kinyitva Kínát a külföldi befektetések előtt. Ez a doktrinális fordulat, a gazdaság liberalizálása a kommunista párt irányítása alatt lett Kína felemelkedésének alapja. Az ideológiai szigor feloldása a gazdasági túlélés és fejlődés pragmatikus szükségességéből eredt.
A sorból természetesen Mihail Gorbacsov sem maradhat ki, aki bevezette a glásznosztyot (nyilvánosság) és a peresztrojkát (átalakítás), feladva a pártvezetés mindenhatóságát, és eltűrte, hogy a kelet-európai szocialista országok megválasszák a saját útjukat. Felismerése az volt, hogy a szovjet gazdaság fenntarthatatlan, és a rendszer csak a radikális reformokon keresztül élheti túl az összeomlást. Nem élte túl, a belső „pálfordulás” a szovjet birodalom felbomlásához vezetett.
A történelem csak azt tartja igazán számon, aki - vagy amely esemény - tartósan és értékelhető időtartamra „megold” egy problémát, még ha ezzel persze új kihívásokat gerjeszt is. De mi, emberek egyszerűen szabadabban és jobban akarunk élni, és talán valami nyomot hagyni az utókor számára. Végül is kinek tartozunk elszámolással? Ez a mi döntésünk, és a mi felelősségünk, hogy olvassuk a jeleket.
Kosztolányi Dezső írta: „Minden változik: a szív, az eszme, az emberek, a divat; csak a közhelyek örökösek.” A pálfordulásról szóló közhelyek örökösek, de a mögöttes motívumok – a túlélés, a hatalom és a belátás – állandóak. Csupán a kontextus változik.
A szerző történelem és alkotmányjog tanár a vidéki Amerikában.
