Tömény, felvillanyozó életöröm és féktelen játékosság. Miközben nehéz kunsztokat csinálnak, olyanok mint a rakoncátlanul hancúrozó gyerkőcök. Akár egymáson is keresztül-kasul ugrabugrálnak. Ami persze vasfegyelmet, pontos kiszámítottságot igényel, no meg vérprofizmust, de közben lerí róluk, hogy imádják ezt a fergeteges tempójú rajcsúrozást. Vidáman kurjongatnak. Fülig ér a szájuk. Kitörő az örömük. Ezt nem lehet megjátszani, mert fagyossá, hamissá válik a mosoly. Ők valóban felpaprikázott hangulatba kerülnek, csúcsra járatják magukat. Egyre csak emelik a tétet, mind magasabbra teszik a karikákat, a végén már 3 méter 10 centire, ami Guinness-rekord, de nekem nem ez a fontos bennük, hanem az a lendület, elszántság, vagányság, munka- és játékkedv, ami mindegyikükből árad. Ők kapták a 30 esztendős Budapest Nemzetközi Cirkuszfesztivál nagydíját.
Attól művészet, időnként kimondottan nagy művészet a cirkusz, attól találtak benne témát az olyan zsenik is, mint Toulouse-Lautrec, Picasso, Chagall, vagy éppen Fellini, hogy milyen az artisták viselkedésmódja, ahogy a színészek esetében is az a fontos, hogyan játsszák a szerepüket. Ettől függően lehet az unalmas szövegmondás is briliáns, elmélyült teljesítmény. Ha az artista jól ugrik például egy hármas szaltót, az önmagában még nem művészet, bár kétségtelenül bravúros tornászteljesítmény. A viselkedésmódja is fontos, hogy ezt mondjuk hősnek mutatva magát teszi, vagy netán bohócosan humorral, és még számtalan variáció képzelhető el. Az amerikai Flying Tabares tagjai például csillogó ruhájú, magabiztos embereknek mutatkoznak, akik meg vannak győződve róla, hogy végrehajtják azt a nehéz feladatot, amire vállalkoztak. Gonoszkodva mondhatnám azt is, hogy ők a profi, precíz munkavállalók, akik becsülettel megdolgoznak a pénzükért, de kevesebb öröm, játékosság árad belőlük, mint a kínaiakból.
Abban viszont amit az az ukrán Kateryna Korneva lengőrúdon és az ezzel párosított lengőkarikán csinál, drámaiság, igen komoly feszültség, megrendítő fájdalom, bölcsesség, hatalmas élettapasztalat van. Ez bizony a legmagasabb rendű művészet. 25 éve van a pályán. Változatlanul törékeny, nádszálderekú nő, láthatóan lélekben sérülékeny, könnyen sebezhető. De ez elszántsággal, vasakarattal, rendíthetetlen bátorsággal is párosul. Megránduló, már-már összeroskadó, majd újra erőre kapó testtel elmondott monodráma, ballada az, amit a magasban minden biztosítás nélkül bemutat. Benne van ebben a hatalmas élettapasztalata, még a háború borzalma is érződik, és benne van az is, hogy nem szabad végleg összeomlani, bármi történjék, muszáj úrrá lenni még a földi poklon is, és valahogy talpon maradni. Összeszorul tőle a gyomrom, de nem csak attól, hogy félek, netán leesik, amikor egy ugrásból például úgy érkezik a karikára fejjel lefelé, hogy csupán a két sarkával tartja magát, hanem attól is, amit kifinomult testnyelvével és mimikájával közöl a világról. Ugyanakkor mindez felemelő is, igazi katarzissal jár. Le a kalappal!
A Duo Up’n’Down francia és svájci tagjai férfi és nő évődéseit, összezördüléseit, kibéküléseit mutatják be, nem lengő, hanem stabil rúdon. Ők nem tárnak elénk nagy drámákat, inkább a hétköznapok párkapcsolatát mutatják be, föl-le csúszkálva, kedvesen évődve egymással, a másikba gabalyodva, szerelmetesen összeölelkezve.
Öt kontinens, több mint 200 artistája érkezett az idei fesztiválra. A két nemzetközi versenyprogramon kívül látható volt egy magyar műsor, egy éjszakai show lírai, erotikus számokkal, egy zárógála és a Baross Imre Artista- és Előadó-művészeti Akadémia növendékeinek Tündérhon című vizsgaelőadása, amit Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című darabja ihletett. Ebből az iskolából kerültek ki a magyar program első helyezettjei, a The Annas duó tagjai, akik már méltán dicsekedhetnek több külföldi fesztiváldíjjal, amiben nyilván komoly érdeme van a tanáruknak, Vincze Tündének is, akinek keze alól egyre-másra kerülnek ki nívós levegőszámok. Ez ugyancsak lengőrúd. Talán leginkább egy barátság elregélése a magasban. Barátnők párbeszéde, vitája, közeledése, lélekben összefonódása. Költőien szép.
A magyar műsor és az egész műsorfolyam mélypontja a Triple Trouble, három bohóc tartalom nélküli, elnyújtott téblábolása, érdemi teljesítmény nélkül, ami felhívja a magyar bohócok égető hiányára a figyelmet, annak dacára, hogy bohócosztályban is lehet tanulni.
Ugyancsak a magyar programban kaptak helyet az ukrán Old Circus School háború elől menekülni kényszerülő, 2022 óta nálunk tanuló diákjai, akik így már félig-meddig ide is tartoznak. Közel 50 ukrán fiatal, az ötévestől a húszesztendősig tanul nálunk artistának. Lyko Andrii például ábrándos képű, tehetséges zsonglőrnek mutatkozik, akit magát is elvarázsolja azzal, amit csinál. Amikor a növendékek csapata betódul a porondra és egy felfújható gumiszőnyegen nagy elánnal ugrál, annak fölöttébb jó a hangulata, rajcsúrozás, házibuli jellege van, jókedvre is derít, de nem annyira fajsúlyos, hogy szünet előtti zárószám legyen.
A műsorfolyam rendezőjétől, Fekete Pétertől, szép gesztus, hogy beszédében megemlékezett a fesztivál alapítójáról, Kristóf Istvánról és a fiáról, Kristóf Krisztiánról, akik megálmodták ezt a rendezvénysorozatot, aminek hagyományait Fekete értően továbbvitte, és az értékeit megtartva, látványos elemekkel kiegészítette. Az akadémistáknak az artisták Hungária körúti gyakorlóterepén tartott vizsgaprodukcióját az iskola vezetője, Kovács Gábor Dénes állította porondra, amit végül álló vastapssal honorált a közönség.
A fesztivál légköréhez hozzátartozik, hogy időnként felpattan a publikum egy része, ritkábban az egésze, és a tetszés legmagasabb fokaként, álló tapssal tiszteleg a fellépők előtt. A kolumbiai-japán Martinez Brothers száma közben és aztán a végén is egyként ugrott fel az egész nézőtér. Korábban a cirkuszok cirkuszfesztiválján, Monte-Carlóban is aranyat érdemeltek, amit nálunk is megkaptak. Alan David Martinez és Arashi Kofukada, aki tíz évesnél alig lehet idősebb, egyik ámulatból a másikba ejtenek. Lábegyensúlyozó számukkal, szakmai nevén ikáriával babonázzák meg a nagyérdeműt. A kis srác tíz dupla szaltót csinál, folyamatosan egymás után, úgy, hogy Martinez a lábaival pörgeti szédítő tempóban. Veszett nehéz és veszélyes dolgot művelnek, mégis a világ legtermészetesebb módján lazán könnyedek. Hol a fokozott, tébolyító koncentráció, hol a mámor olvasható le az arcukról, hogy ezt a bámulatos dolgot csinálhatják. Egy különös járgány föltolja őket csaknem a kupola magasságáig. A férfi ott is a hátán fekve pörgeti a lábával a fiút a rémisztő magasban, aki a forgások után irigylésreméltó egyensúlyérzékkel akár egy lábán áll meg, a pörgető férfinek szintén az egyik lábán, hirtelen visszafogva a lendületét. Mindehhez biztosító kötelet nem használnak, alattuk a dermesztő mélység.
Ez már-már maga a lehetetlenség, a csoda, amit a cirkuszművészet megcéloz, és időnként el is ér, ahogy ez néhány szám erejéig ezen a fesztiválon is megtörtént.
