Vótam én is lámpás, elég szerény keretek között osztottam az észt különféle falvakban szerte az országban, ősi lámpáscsalád sarjaként. Nagyapám, Vitéz Tompa Ádám ilyen tanító-legenda, ikonikus paidagágász volt anno a dél-alföldi tanyavilágba’, Állami Díjat is kapott és utcát is elneveztek róla Bánhegyesen, és marha jó volt lámpáskodni. Egy normális országban gyerekekkel dolgozni és tanárbácsiskodni a világ egyik legjobb bulija, szép munka, ha nem is tollasodsz meg belőle. De.
Tanárkodni egyre szaharabb és kimerítőbb lett, állandó helyettesítések, nyugdíjba ment a tündéri Ottó bá’ és egy ilyen kis fidióta luvnya lett az izgató néni, és bár ez hülye, de pontos kifejezés: a gyerekanyag drámaian romlani kezdett. A gyereklétszám csökkenése miatt felvettek pár kis mihaszna lurkót, az egyik kis vasgyúrót 14 évesen a negyedikbe, a másik lamantinszerű sziporkázó szellemóriás meg várandós lett hatodikban, éhbér, túlterhelés, úgyhogy otthagytam a vasba az egészet. Pedig.
Van, ahol a suli kilenckor kezdődik, tök más az órarend, matekot csak annak nyomatnak, akinek van érzéke hozzá, a diszkalkuliás többségnek csak félórányi házikat adnak. A gyerekek egyénekre szabott feladatokat kapnak, nem egyforma magas lécet kell átugorniuk, mindenki a képességeinek megfelelő csomagot kap, azt nyomatják, amit a gyerek szeret és amiben a legjobb. A játékosság és a dicséretelvű, nem hibakereső és büntetéselvű attitűd jellemző, van sulibusz, tornacsarnok és medence minden suliban, minden ingyenes, az ebéd is, amit maguk a gyerekek szavaznak meg. Együtt tanulnak a fogyik és az épek, asszisztens segíti a paidagágászt a botladozók kezelésében, mindenki megtanul angolul, sok a rajz-, a színjátszó-, a sport- és az informatikaóra. A tanterem egy tornaterem és egy számítógépes terem kereszteződésére emlékeztet, tele van babzsák-fotelekkel, bejöhet a kutya. Van vitatkozásóra, és külön tantárgy a pénzügyi ismeretek, van zöldóra és háztartástan.
A nyitott, játékos, vidám és polgári atmoszférában igyekeznek laza és szabad polgárocskákat növelni-nevelni, akik boldogok abban a társadalomban, mely rájött arra, hogy csak ott fejlődhet a gazdaság, ahol magas színvonalú kulturális élet örvénylik a szabadság terében. És nem ilyen iszonyatos fapuna dívákat, konkrét kreténeket, tehetségtelen szépfiúkat és oligofrén celebeket patronál és díjaz milliárdokkal az állam csak azért, mert a meleg szaharig benyalnak a kultúraellenes pártállam hetedrangú pártkorifeusainak. Ahol pezsgő és világszínvonalú zenei élet zajlik, külön támogatják az alternatív színházakat, mert a kritika nem számít árulásnak, minden este van húsz olyan event, hogy nem tudod, melyiket válaszd.
Amikor a National Gallery vezetője 1940-ben azt javasolta Churchillnek, hogy a galéria festményeit Kanadába kellene menekíteni, Churchill kijelentette: a festmények maradnak, ők pedig győzedelmeskedni fognak. Egy másik lehet, hogy kamu, de marha jó bon mot szerint egyszer Churchillnek azt javasolta a Chancellor of the Exchequer (pénzügyminiszter) a háborúban, hogy vonjanak el pénzt a kultúrától és csökkentsék a művészetek támogatását – akkor minek háborúzunk, kérdezte állítólag Churchill, mert ő államférfi volt, nem ilyen államsertés.
A tanarak fizetése 3500 eurónál kezdődik, nincs KLIK és központosítás, persze őrült magasak az elvárások, az általánosban is csak egyetemi végzettségű tanerő lehet paidagágász, tök nehéz bejutni a magas presztízsű kasztjukba. Vannak tehát olyan országok, amelyek tudják, megértették, hogy fejlődő gazdaság és sikeres ország csak ott jöhet létre, ahol csúcsra jár a kultúra. Csak az az ország lesz sikeres, ahol minél képzettebb a népség-katonaság, kár, hogy „a kormány úgy gondolja, nem érdeke, hogy jól képzett emberekből álljon a magyar társadalom, mivel egy kevésbé képzettet könnyebb irányítani. Tudom, hogy ez szörnyen rosszhiszeműen hangzik, de sajnos el tudom képzelni, hogy az oktatás lezüllesztése végiggondolt szándék mentén történik.” (Bojár Gábor).
