Dusinak vélhetően már a fülén folyt ki az én nosztalgiázásom és réveteg tekintetem, amivel a gyerekkori telekről meséltem, amikor a hó, a jegesedés és a zimankó nem egynapi csoda volt, hanem olyan tartós jelenség, hogy a végén már szidtuk is. Most viszont végre ő is átélheti, hogy milyen az, amikor a tél valóban kimutatja a foga fehérjét, milyen átalakulásokon megy át a napokig megmaradó hó állaga, amikor kicsit megolvad, majd megint megfagy, melyiken jó szánkózni és melyik a legalkalmasabb a hóemberépítés szempontjából. Ezt mi annak idején szinte már ránézésre meg tudtuk állapítani, és messzire elkerültük a jeges havat, mert azon elesni csúszás közben nem tartozott a legszerencsésebb dolgok közé.
Már az is örömteli, hogy folyamatosan fázom. Lehet, hogy az utóbbi telek enyhesége miatt lettem ilyen nyápic, vagy az eltelt évek szórakoznak velem, de mostanság kénytelen voltam rövidebbre fogni a reggeli egyórás kutyasétáltatást, mert annyira átjárt a metsző szél (plusz hiányzik a több kilónyi ledobott zsírréteg, ami olyan magától értetődően szigetelt). Bellán is azt látom, hogy olykor úgy emelgeti a lábát, mintha tüske ment volna bele, pedig csak át van fagyva, és ilyenkor egy kicsit melengetni kell, hogy megint kedve támadjon rohangálni. Amúgy a hó belőle is pillanatok alatt kihozta a gyereket: úgy harapdálta, mintha valami számára ismeretlen étel lenne, amivel nem lehet betelni.
A minap a nejem elvitt minket egy koncertre a bécsi Károly-templomba, ami a barokk építészet gyöngyszeme, ha az ember szereti a habzó túlzásokat meg a pufók angyalkákat, és tényleg úgy véli, hogy egy mindent látó szem követi az életét minden pillanatban. A négy évszakot játszották szombat este, és már odafelé győzködtük a gyereket, hogy ne aggódjon zavartalanul élvezheti majd Vivaldi zenéjét, mert be lesz fűtve. Pedig gondolhattuk volna, hogy azt az irdatlan teret nem lehet bemelegíteni, magyaráztam is Duskának, hogy az a probléma, hogy a meleg levegő felfelé száll, a kupola, ha úgy tetszik, a menyek felé, a hideg viszont (amit ő következetesen hűvösnek mond, mintha csak egy nyári délután lenne) marad a mi halandó szintünkön. Talán nem véletlenül találta ezt ki a Jóisten (vagy a fizika). Így aztán télikabátban, sapkában és sállal, bebugyolálva, mert igénybe vettük még a padokra kedvesen lerakott takarókat is, hallgattuk végig a concertót. Mondanom sem kell, hogy a tél most valahogy egészen másként csengett a fülemben, mint korábban: jóval meggyőzőbb volt minden taktus. S bár nem vacogtunk, a lassan settenkedő hideg belénk vackolta magát, s amikor a kinti mínuszok még nagyobb élvezettel haraptak belénk, taxit hívtunk. Csak ritkán élünk efféle hívságokkal, hiszen van lábunk és a bécsi tömegközlekedés remek, ám most szinte áldásként hatott a jó meleg kocsibelső.
Nem véletlenül kevertem bele a történetbe a templomot, ugyanis a tél, a valódi tél az én legvallásosabb évszakom.
Megvan minden eszköze hozzá a fagyoktól a rövid nappalokig, hogy érzékeltesse velünk törékenységünket és kiszolgáltatottságunkat. Azt, hogy messze nem mi vagyunk a bolygó urai és parancsolói. Hiszen egy téli nap bármikor képes lenne összeroppantani minket, ha kióvakodunk a civilizáció menedékeiből. Szomorú fejlemény, hogy manapság inkább a nyár tudja ezt, mikor is az elszabadult hőhullámok, a szervezetet ostromló kánikulák figyelmeztetnek erre a szerzett törékenységre, ami a bolygó módszeres pusztításával jár. Még otthon a szomszéd vigyorgott rám gyanúsan egy meleg januári napon, hogy lám, csak legyőztük a telet, végleg eltakarodott a bitang. Őszintén szólva, sosem vágytam ilyen győzelemre, s ha már drukkolni kell, akkor nem magunknak, hanem inkább az évszaknak szurkolok. A cseppet sem szeszélyes időjárásnak, amely sokkal inkább csalogatja elő belőlünk az emberit, mint az okostelefonok vagy az internet. Hiszen nem kell elővenni ahhoz az iskolás füzeteinket, hogy tudjuk, milyen elemi érdekünk a szigorú tél.
Szóval örömmel fázom, és még abban is igyekszem valami boldogítót látni, amikor az ónos eső miatt úgy indultunk el otthonról Bellával, mintha tojásokon lépkednénk. Neki is új tapasztalat volt, hogy egy-egy hevesebb mozdulat után négy irányba indultak el a lábai, de aztán rájött, hogy a különös helyzet egészen más koreográfiát és sebességet kíván. Persze tudom, ilyenkor a törékenységünk messze nem költői, hanem szó szerinti lehetőségként jelentkezik, és megnő a forgalom az ortopédián, ám ettől még ne átkozzuk ki teljesen a telet. Káromkodni persze lehet, bennem is felbuzog a szókincs, ám valahogy mégis úgy élem meg, hogy pár pillanatra helyrezökkent a világ rendje. Ahogy Micimackó mondta anno: nyáron nyaralok, télen telelek. Néha a legbugyutább dolgokban találjuk meg azt az igazságot, amely képesek tovább lendíteni az utunkon. Bár jól hangzik, a világért se hímezzék párnára ezt a tanulságot, inkább csak menjenek ki egy hócsatára a gyerekkel. Amíg lehet.
