A Három Hollóban beszélgetünk – öt másik kávéházzal a háta mögött is ezt tartja a legszebb ajándéknak, amelyet kaphatott. Mégis azt mondta egy interjúban, hogy a hamburgi kávéházra a legbüszkébb.
Igen, mert már több mint negyven éve üzemel, és jól is megy a Café unter den Linden. Mikor megalapítottuk, az a rendes egzisztencia feladását jelentette, ezzel a lépéssel döntöttem el végleg, hogy nem leszek rendes gimnáziumi tanár. Ez Németországban valódi tekintéllyel és jó fizetéssel jár pedig. A mamám bele is halt a döntésembe, az apám viszont, akinek a hitleri idők és a Wehrmacht elvette a komplett fiatalságát, valamiért örült, hogy ilyen rendhagyó vagyok. Hogy kalandként és nem pályaként tekintek az életre. Mindenféle kockázatos ötletemben mellettem állt. A bátyámmal nagyon szigorú volt, velem iszonyúan laza és nagyvonalú. Egyáltalán nem volt egy igazságos papa, de én nagyon szerettem. 1985 ben, amikor Magyarországon voltam egy egyéves ösztöndíjjal, el is jött látogatóba. Körülvezettem őt, és a végén, mikor Tihanynál néztünk le a Balatonra, azt mondta: értem, hogy miért döntöttél így. Nem volt egy romantikus ember, de ebben a pillanatban egy nagyon romantikus mondatot mondott: értelek.
Emlékszik, hogy melyik volt a kedvenc presszója?
Persze. A Quint. Már régóta nem létezik, azt hiszem, ’90-ig volt működésben. Az volt az abszolút, az otthonom. Minden nap ott voltam ahelyett, hogy írtam volna a doktorit, mert mégiscsak arra szólt volna az ösztöndíj. Aztán volt még a Klotild-palota – addigra már megszűnt ott a Belvárosi Kávéház, de a második emeleten maradt valami a hangulatából. Mellette, a piarista épületben volt a bölcsészkar, ezért a diákok és néhány professzor oda jártak át kávézni. Annyi füst volt a második emeleten a Munkás, Kossuth, Fecske, meg ki tudja, milyen dohánytól, hogy nem is láttuk egymást. A legszebb a Különlegességi Cukrászda volt az Andrássy út végében. Heti ötször beültem oda is. Képzőművészek és Mándy Iván, az író is gyakran látogatta, akivel mindig megküzdöttem, mert ugyanaz a lépcsőben levő hely volt a kedvencünk.
Ami ebből az időből megmaradt, az a Bambi presszó – hála Istennek nem tudja, hogy mit jelent az idő, csodálatos módon ignorálja a világot.
Régen még jobban szerettem. Nagy tétekért folyó játszmák zajlottak, kártyáztak, sakkoztak, vitatkoztak a nagy vörös kanapén. Még sakktábla is repült a levegőben olykor, de a főnökasszony egy ponton betiltotta ezt.
Nem bánta meg, hogy erre a világra cserélte a németországi egzisztenciát?
Egy percig sem. A kezdeti időkben gyönyörű szabadságot találtam benne, ezt nem adtam fel azért, hogy gazdag ember legyek. ’89-ben véglegesen Budapestre költöztem, ezt sem bántam meg. Sok gondja van az országnak, és én más jövőt sejtettem, kívántam neki. De a kávéházból nézve látszik ez a másik világ. Itt lehet még „antivilág” a világban. Egyes országoknak ez sem adatik meg.
Én mindig antivilágban éltem: régen a Quint presszóban vagy ötven férfi ült, és szenvedélyesen beszéltek egy másik Magyarországról. Iszonyú nagyokat vitáztak, de a hit, hogy más lesz itt minden, az megvolt. Ez sajnos ma nagyon hiányzik, mert sok ember rezignált és már régóta nem hisz semmiben. Ami veszélyes, mert hinni kell.
De miben lehet manapság hinni?
A focicsapatomban – betegesen szeretem azt a klubot. Valamint abban, hogy a magyar bár rezignált népség, ehhez hozzá kell tenni, hogy nem unalmas. Valahogy kalandos módon rezignáltak – fel lehet ébreszteni őket. Legalábbis sokkal több közvetlen lehetőséget éreztem erre itt, mint Németországban: könnyebb vállalkozni, hatni emberekre. Mert hát nincs pénzem, tényleg, minden ötletemet csak rásugároztam a körülöttem lévőkre. De a pénz egyébként is nagy gyilkos a kávéházban. A sok pénzből lett a New York kávéház meg a Centrál is, amelyek már nem tartoznak igazán a városhoz, mert
a pénz miatt egyszerűen nem hiteles a kávé maga.
Például a Három Holló esetében – viszonylag más világból jövő figuraként – meg tudtam győzni a piarista rendfőnököt, hogy elkezdhessünk valamit felépíteni. Itt állt ez az épületrész, nem volt se fal, se padló, ide kerestek valakit, aki kialakít egy klubot. Mint a halacskát, megfogtam néhány diákot az egyetemi szemináriumaimról – sokat dolgoztam diákokkal: az ELTE germanisztika tanszékéről a leglelkesebb hallgatók vagy a folyóiratom (Drei Raben) szerkesztői, vagy a kávéház hollói lettek. Azóta is célunk, hogy a papok is büszkék legyenek arra, ami itt történik. Lehetnének: egy pénz nélkül dolgozó kultúrintézetet és élő kávéházat tartunk fent, ami egy közepes méretű csoda. Akkor lenne igazi, ha fizetni is tudnánk azoknak, akik fellépnek nálunk, mert az nem jó hírnév, hogy a Holló nem tud igazán fizetni.
Csak hát az egész kultúra már nem is egy cérnaszálon lóg, hanem inkább cérna nélkül repül. És az ember csak csodálkozik, hogy ezek még mindig vannak, hát hogyan?
Kilenc éve küszködik, de mégis van, egyre élőbb – pont ezt is szeretem Magyarországban, hogy ilyen csodák történnek itt. Tulajdonképpen a szellemi vitában, szellemi küzdelemben és a szellemi barátságban hiszek, és ezeket is hiányolom. Sokat tanultam a fiatal Lukács Györgytől – ők, amikor fiatalok voltak, vasárnapi kört csináltak, ahova a város legfontosabb gondolkodói jártak vitatkozni. Ebben a képben tudnám megragadni azt, hogy kávéház és egyetem nekem miért nem volt sosem külön világ. Mindkettő tér azt sugallja, hogy nem lehet félvállról venni, ha az ember már nem olvas semmit. A Hollóban rendezünk mindenféle eseményt, ami azt célozta, hogy a kultúra legyen megint országos ügy. És ez a legyen, legyen, legyen – ez hajt engem a legerősebben. Ez tulajdonképpen egy fiatal dolog, mert az öregember általában csak a múltban él. Sokszor a 73 éves fejemmel még én érzem magam a legfiatalabbnak a csapatban, én látom a következő lépéseket, melyik térbe mit lehetne szervezni. Könnyen fellelkesülök valami iránt, ami reggel még eszembe sem jutott volna. Ami persze veszélyes, mert ilyenkor elveszíti az ember a földet a lába alatt – túlságosan repül, de repül.
Lehet a sok kávé.
Csökkent már a mennyiség, régen húsz kávét ittam, most már csak tízet. És ez nem a jó irány. Soha nem éreztem, hogy ártana nekem a fekete lé. Szeretem, ha nem tudok aludni, az nálam inkább egy jó jel, mert akkor munkál bennem valami, ami nem hagy nyugalomban.
A melankóliát is jobban szeretem kidolgozni magamból, mint hogy pszichológushoz menjek.
És így tulajdonképpen meg is vagyok elégedve a természetemmel, a lelkesedésemet nem én intézem, hanem az őrangyalom. Mikor másodjára egyedül jártam Pesten, akkor egy hétig nem aludtam. Egy percet sem. És ez annyira gyönyörű, ehhez képest az ópium semmi. Ilyenkor kezdek repülni szellemileg. Ekkor bizonyosodtam meg róla, hogy valamikor feltétlenül itt kell élnem. Ez ’75-ben volt, már 50 évvel ezelőtt. Most azért is örültem ennek a díjnak, hogy a város is visszajelzett, hogy idevaló vagyok. Én voltam az egyetlen nem magyar, aki ezt a díjat kapta. És szerintem jogos. Mert cserébe a lehető legjobban budapesti vagyok.
Milyennek látja a jövőt?
Most szerintem borzalmas állapotban van ez a glóbusz. Egyre nő a fenyegetettség. De a kedvenc költőm, Friedrich Hölderlin jut eszembe, aki azt mondta, ahol sűrűsödik a veszély, ott növekszik a megmentő erő is. Bizonyos értelemben én is ilyen dialektikusan gondolkodom: ha valamiből több lesz az egyik oldalon, az húzza a másikat is. És mégis a jó és az igazságos talán kicsit erősebb, mint az, ami rossz.
Én úgy látom, a fiatalság nagyon elégedetlen azzal, ami van, ebből nemsokára már látszódnia kell valaminek.
A Holló jövőjében két nagy lépést látok. A templom és a piarista palota közötti részen szeretnénk kerthelységet csinálni. Ha ez sikerülne, akkor még közelebb vagyunk a Dunához, és akkor jöhet a kultúrkávéhajó, az úszó Három Holló. Ötven ember férjen rá, és mehet fel-alá a Dunán, érintse a válságzónákat, teremtsen békét és boldogságot a vízparton. Szerintem a kert talán 2030-ig, a hajó 2035-ig lenne meg. A kommunisták mindig csináltak ötéves tervet, nekünk ez az ötéves tervünk. Nekik nem működtek, és valószínűleg a miénk sem fog működni, de akkor is meg kell álmodni.
Wilhelm Droste
Német irodalomtörténész, író és műfordító, aki évtizedek óta a budapesti kávéházi–irodalmi kultúra egyik kulcsfigurája. A Három Holló Kávéház és Kulturális Központ alapítója, a magyar irodalom – különösen Ady Endre – meghatározó közvetítője a német nyelvterületen. A magyar kulturális életben végzett munkáját Pro Cultura Urbis díjjal ismerték el.
