Raymond Babbit. A szélesebb közönség talán ma is ezen a néven azonosítja azt a jelenséget – szándékosan nem hívom betegségnek –, amelyet a világ autizmusként ismer. Barry Levinson rendező 1988-ban, Tom Cruise és Dustin Hoffmann főszereplésével bemutatott Esőembere érthető és elfogadható módon mutatta be, hogy embertársaink egy része másként látja a környezetét, s miközben a hétköznapokban esetlenül és tétován mozog, elképesztő teljesítményekre is képes. Egyetlen szempillantás alatt összeszámolja a földre esett fogpiszkálókat, több pakli kártyát fejben tart, s kívülről fújja Shakespeare összes művét. A film szépen rajzolta fel azt az ívet, ahogyan az autista bátyját először értetlenül és dühvel figyelő öcs lassan-lassan, előbb csak az alkalmazkodási kényszertől vezéreltetve, később viszont már szeretettel fogadja el, s veszi természetesnek: testvére más.
Amit gyerekkorunkban magától értetődőnek találunk, később felnőttként sem lesz furcsa. Az autista gyerekek többsége azonban nem tud bekerülni integrált óvodai vagy iskolai csoportokba,
mert hiányoznak azok a pedagógusok, akik egyszerre tudnak átlagos és attól eltérő képességű gyerekeket fejleszteni. Így aztán a speciális nevelési igényű gyerekek jó része zárt közösségekben nő fel, később a munkaerőpiacon is háttérbe szorulva.
Januári hír, hogy a Mattel idén egy új, autista Barbie-val jelentkezik, amelyet az autista közösségek bevonásával közel másfél éven át fejlesztettek. Kissé oldalra irányuló tekintete, zajszűrő fejhallgatója, a stabilitást biztosító, lapos talpú cipője van, tabletjén pedig az a szimbólum alapú alkalmazás látható, amely segíti a mindennapos kommunikációt. Magyarországon az autista Barbie része lesz annak az érzékenyítő kampánysorozatnak, amely segíti az autizmussal élők elfogadását. Drukkoljunk, hogy a csillámhajú, tűsarkú cipőben tipegő, igéző tekintetű, tökéletes figurák helyett minél többen vegyék le majd a polcokról ezt a másik, furcsaságával együtt is szerethető babát.