– Minden egy Working and Holiday, azaz munkavállalói és turistavízummal kezdődött. Korábban alig utaztam, de egy ismerős pár fotóit látva Új-Zélandról úgy döntöttem: mennem kell. A közeg befogadó volt, az érkezés pillanatában azonnal otthon éreztem magamat. Nem a pénz motivált, hanem a kaland. Dolgoztam farmokon, stoppoltam, a szállást néha úgynevezett kanapészörfözéssel oldottam meg. Volt, hogy egy hétre kifizetett szállással, teletankolt kocsival, mindössze 20 dollárral a zsebemben kezdtem el dolgozni egy-egy utazást követően – emlékszik vissza élete nagy lépésére Lévai Béla.
A most 35 éves, ma már ausztrál állampolgár férfi épületgépészmérnökként dolgozott, Békéscsabáról indult el a világ felfedezésére.
Kormányzati álláshirdetés
Új-Zéland bebarangolása után pár hetet rászánt, hogy bejárja Tasmaniát, majd a végleges székhelyét 2018-ban tette át Ausztráliába. Ott sok a bevándorló, ezért nagy a verseny egy jó lehetőségért, egy farmmunkáért is akár ötszázan állnak sorba, neki szerencsére sikerült egyet találni. Később elhelyezkedett a szakmájában, Canberrában. Érdekes módon, teszi hozzá, attól a várostól nem volt elájulva. Amúgy „nagyon ausztrál”, az ott élők jó része a kormánynak dolgozik. Ráadásul talán a világ legcsendesebb fővárosa, ahol nagyon jókat lehet aludni, valamint az életszínvonal is magas.
A Covid és a pusztító erdőtüzek időszaka után Sydney-be költözött, ahol egy hatmilliós metropolisz pörgésébe kellett beilleszkednie. Ebben a városban például az nyűgözte le, hogy ugyanazon a napon lehet sziklát mászni és akár szörfözni is, mert jó az idő – amikor éppen nincs La Niña. Néha a természet túltolja ezt a csendes-óceáni éghajlati jelenséget – amikor Béla odaköltözött, egy évig esett. Ebben az intervallumban volt olyan négy hét, amikor megállás nélkül, és falvakat mosott el a víz.
Új kihívást keresett, így talált rá az ausztrál kormány hirdetésére 2022 végén: beszabályzó technikust kerestek az Antarktiszra.
Addig fogalma sem volt arról, hogy a kormány tart fenn ott bázisokat. Beadta a jelentkezést, hónapokat várt, mire megcsörrent a telefon.
A kiválasztási folyamat hosszadalmas és többlépcsős volt. A szakmai tudás mellett a pszichológiai alkalmasság és a személyiségtípus volt a döntő faktor. „Nem szupermeneket kerestek. Itt az egó a legnagyobb ellenség. Stabil, toleráns és kiszámítható személyiségekre van szükség, akik képesek hosszú ideig összezárva élni másokkal” – meséli a felvételiről.
Ők a pingvineket, a tudósok őket figyelik
A csapat, férfiak és nők vegyesen, tavaly január 20-án lépett az Antarktiszra, a Mawson állomásra. Béla elsődleges feladata a fűtési rendszerek diagnosztikája és karbantartása, de van közöttük szakács, ács, villanyszerelő, túlélési szakértő, úgy általában mindenki mindenes. A bázis elsődleges célja a tudomány támogatása. Figyelik az időjárást, a kozmikus sugárzást, a Föld mágneses mezejét, a tengerjég vastagságát, és mérik, van-e nukleárisanyag-maradvány a levegőben, azaz robbant-e valahol atombomba a közelben. Míg nyáron a tudósok csatlakoznak a bázishoz, addig a téli időszakban Béláékra marad a terepmunka.
Egy alkalommal 300 kilométeres „deep field” túrára indultak a befagyott tengeren, hogy monitorozzák a császárpingvin-kolóniákat. Egy ilyen út komoly felkészüléssel jár. Útvonal- és közlekedési tervet kell készíteni, megszervezni, hogy legyen elegendő víz és élelem, figyelembe kell venni az időjárást, a terepviszonyokat, a csapattagok képességét. A környezetvédelmi szempontok kiemelt jelentőségűek, azaz nem hagyhatnak hátra szemetet, szóval a hulladékot is vissza kell juttatni a bázisra. Saját biztonságuk érdekében pedig gleccsermentést, tűzoltást és még műtéti asszisztenciát is tanultak.
A munkájukkal ők is sokat tesznek hozzá ahhoz a nagyszabású feladathoz, mely során a kutatók az újszülött fókákat is tizedelő madárinfluenza-járványt és annak kimenetelét figyelik. A legénység tagjai pedig, ha úgy tekintjük, önmaguk is megfigyelés alanyai: havonta kognitív teszteket töltenek ki, amelyekkel például a memória változását mérik a szélsőséges izolációban.
Ezekkel az adatokkal a NASA-t is segítik, ahol a jövőbeli Mars-expedíciók emberi hatásait modellezik többek között ezen tapasztalatok alapján.
Béla története tehát arra is jó példa, hogyan válhat egy békéscsabai mérnökből a globális tudományos összefogás és a nagy felfedezések egyik fontos láncszemévé.
A hétköznapok ezen a tájon természetesen nem hétköznapian zajlanak. Amikor a legtöbben a reggeli kávénkat szürcsöljük, Béla óráján négy órával előrébb jár a mutató, és az ebédlő ablakán kitekintve talán éppen valami olyasmit lát, amiért mások egy luxuskirándulás során vagyonokat fizetnek: a jégtáblák között felugráló fókákat és méltóságteljesen sikló gyilkos bálnákat. A Mawson egy lefelé domboruló jégmezőn fekszik, ahol a platóról lezúduló, óránkénti 30 csomós, azaz 50 kilométeres katabatikus szél (lefelé áramló hideg légtömeg) az úr. Vannak napok, amikor a szélsebesség eléri a 90 csomót, ekkor a lakók szinte a bázis foglyai, ilyenkor csak párban, rögzített kötelek mentén szabad elhagyni az épületet. A bezártság és a külső ingerek hiánya olykor próbára teszi a mentális állóképességet.
„A problémáidat ide is magaddal hozod. Aki nincs rendben magával, annak itt nehéz lesz”
– vallja Béla.
A kiválasztás éppen ezért olyan szigorú, 6-7 ezer jelentkező közül mindössze 200 embert alkalmaznak. Bár a fizetés jó, a többséget nem a pénz, hanem a kaland és a tapasztalat vágya vonzza. És hiába, hogy az expedíciót nagyon gondos egészségügyi szűrés előzi meg, neki az egyik félelme a komoly orvosi ellátás hiánya volt, hiszen egy törés is extra terhet róna az egész állomásra. A körültekintő életmód tehát alapvető kötelesség.
Újra belevágna
Ez az egy év olyan tapasztalat, amit nem kaphat meg máshol, sokat tanult saját magáról, a megküzdési stratégiáiról. A szabadidőben a rutin a legfőbb kapaszkodó, valamint a rekreációs utak a jégmezőre. Ilyenkor túráznak egyet, menedékházban alszanak vagy sátraznak. Fix időpontban van az ebéd és a vacsora, a konyhát közösen takarítják. A bázisnak saját mozija és bárja van, online dartsversenyeket vívnak más állomások legénységével.
Béla szerint az emberek hajlamosak túlgondolni az Antarktiszt, holott leírása alapján azzal is úgy lehet az ember, mint minden mással. Azaz amíg nem vagy ott, nem tudod elképzelni, de ha ott vagy, adaptálódsz. A látvány ráadásul minden nehézségért kárpótol. A néha száz méter magas és három kilométer széles jéghegyek és a sarki fény is mindennapos csoda a téli sötétségben. Most viszont nyár van: a nap egyáltalán nem megy le, 24 órás a világosság.Béláék ott tartózkodása egy érdekes logisztikai feladatnak köszönhetően kicsit hosszabb, mint lenni szokott.
Mintegy húsz év után a Heard-szigetre is indult expedíció, ám az országnak egy jégtörője van, melyre Béláékat így az egyszerűség kedvéért négy hónappal hamarabb tették fel.
Március 10-én zárul a küldetésük, és indulnak vissza Ausztráliába, de a szíve mélyén már a következő missziót tervezi. Az Antarktisz iránti alázata töretlen.
Mint mondja, az itt töltött év olyan tapasztalat, amit sehol máshol nem kaphat meg: megtanulta tisztelni az érintetlen természetet, ahol csak engedéllyel, kijelölt útvonalakon szabad járni, és ahol az ember csak vendég a jég birodalmában.
Béla a jégen
Lévai Béla három éve járt utoljára Magyarországon. A Béla a jégen nevű Facebook-oldala (facebook.com/belaajegen) karácsony előtt született, ugyanilyen néven a YouTube- és Spotify-csatornáján meghallgatható az első podcastja. Ezeknek az indításával a célja az volt, hogy megmutassa: az élet a világ végén nem csupán túlélés, hanem egy különleges belső utazás is. Az élményeiről nyáron előadásokat és kiállítást szeretne tartani, ezek időpontját a Facebook-oldalán teszi majd közzé.
