Az általam hosszú évek óta tisztelt és szeretett Lovász Andrea fontos interjút adott a Népszavának. Fontos dolog már maga az, hogy a gyermekkönyvkiadás még hosszabb évek óta vezérhajóként szolgáló intézménye, a Móra Kiadó nem is oly régen kinevezett főszerkesztője nagy interjúban hívja fel a figyelmet a gyermekirodalomra, a gyermekkönyvekre. Mögötte nem csupán saját tudása, finom műveltsége, de immár a nagy hagyományú műhely presztízse is áll.
Hallgassunk tehát rá. Fogadjuk el alaptézisét, melyben a gyerekkönyvkiadás mai korszakában a klasszikus értelemben vett, esztétikai értékeket képviselő (legalábbis ilyen szándékkal keletkezett) szépirodalmi alkotások mellett az ismeretterjesztő, foglalkoztató, feldolgozó és a többi. könyvek mennyisége - és szerencsénkre - minősége is jelentős mértékben megnőtt.
Az interjúalany a gyermekszépirodalom és a pedagógia sokszor feltüremkedő régi vitáját helyezi ugyanakkor új kontextusba, amikor kihívóan azt mondja mindjárt az első kérdésre, hogy a kortárs gyermekirodalomnak - ellentétben hiedelmekkel - nincs társadalmi küldetése -, az elhanyagolhatatlan örömszerzésen kívül. Lovász nem gondolja, hogy a gyerekirodalom feladata lenne bármiféle társadalmi felelősséget a vállára venni. „Beszélhet társadalmi problémákról, de nem küldetése. Ne várja senki a gyerekirodalomtól, hogy megoldja a gyerekszegénységet, az iskolai zaklatást, a válás problémáját, vagy az alkoholista szülők helyzetét – ezek olyan gondok, amelyeket a szociális hálózatnak vagy a pszichológusoknak kellene kezelniük. Bár van egy kimondatlan elvárás a gyerekkönyvekkel szemben, hogy segítsenek beszélgetni a tabutémákról, hogy alkalmat teremtsenek, de nem ez a gyerekirodalom feladata. És fogalmi tévesztés elvárni a szépirodalmi művektől, hogy valamire jók legyenek.”
A gyermekirodalom nem lehet a pedagógia szolgálóleánya - mondták többször e viták fellángolásakor. A hetvenes években tán Lengyel Balázs fogalmazott a legtisztábban: a pedagógiai/didaktikai szándék nem sajátja a korszerű gyermekirodalomnak. Ebben a metaforában a pedagógia csakugyan gonosz mostoha, aki az irodalom-tündért éppen társadalmi hatásától fosztja meg, az esetek többségében ( a bölcs felnőttek hatalomgyakorlásának jegyében) szürkíti fogyaszthatatlanná az irodalmat, szegényíti el az esztétikai élményt. Mely utóbbi - tagadhatatlanul - jobbára örömmel jár, ahogyan Lovász ezt a normát megfogalmazta. De hogy mi az öröm? Annak a gyerekek a megmondhatói. Ha az irodalmi mű katarzisa felold az olvasóban valami érzelmi görcsöt, az is öröm. S az is, ha a mű fergeteges humorán dőlünk a kacagástól. S még többféle irodalmi öröm lehetséges.
Ám az interjúalany szerintem túllő a célon. A társadalmi küldetést azonosítja - az interjúban mindenesetre - a didaktikus szándékokkal. Ez utóbbi ennél jóval bonyolultabb.
A gyermekirodalom történetéből tudjuk, hogy nem didaktikus tanmesék segítettek a háború utáni Németországban abban, hogy az új nemzedék feldolgozza a megelőző rettenetes idők traumáját. Ursula Wölfelt Janikovszky Éva fedezte fel a magyar gyerekolvasó számára. Az Abban az országban című novelláskötete a világ különböző tájain jól-rosszul élő gyermekek társadalmi konfliktusairól szól - igényesen. És ha tetszik, ha nem, a szovjet Arkagyij Gajdar Timur-regénye is megállja az esztétikai mérlegen a helyét. Társadalmi küldetése volt pedig: visszatartani a különböző okokból a fronton, a hadseregben érvényesülést, olykor talán meleg ételt, emberi társakat kereső szökevényeket, kalandos akciókat kínálva hátországi létüknek is.
Hárs Lászlónak az ötvenes években betiltott Titkos őrs című drámája is mozgósító kihívás volt az elszürkülő „hivatalos” gyermekélettel szemben. De még Palotai Boris Sztálinvárosi gyerekek című regénye vagy Halasi Mária Utolsó padbanja is egyszerre kínálta az esztétikai élményt (nem bánom: örömöt) és a gyermekvilág páriái iránti szolidaritás megélését. Gergely Márta utolsó regényei egy harmonikus társadalom - jó iskola megvalósíthatóságára döbbentették rá az olvasót. Mándy magányos hősei pedig az emberi autonómia gyermekkori érvényesíthetőségéhez voltak tanúk. Korszerűbb példák: Lázár Ervin minden meséje a jóság kiterjeszkedéséről szól, a négyszögletű kerek erdő kacagtató utópiája szerzője társadalmi küldetéséről szól. Csukás halhatatlan Süsüje nem egyszerűen a deviancia iránti szolidaritás meséje, hanem a jó/ felülkerekedésének története - ahogyan ez mesékhez illik.
Lovász Andrea a kortárs írókat emlegeti. A Maszat-hegyen ugyanezek az értékek találhatók. Persze örömre szólító humorral.
Abban a kérdésben azonban egyetértünk, hogy - mint az idézett példáim igazolják - az esztétikai minőség megkérdőjelezhetetlen. Én hozzáteszem: a társadalmi küldetés is alapjában véve nélkülözhetetlen.
A szerző pedagógus.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
