Ön szerint a kortárs gyerekirodalomnak van társadalmi küldetése?
Szerintem nincs. Vagyis nem kellene, hogy legyen. Nem gondolom, hogy a gyerekirodalom feladata lenne bármiféle társadalmi felelősséget a vállára venni. Beszélhet társadalmi problémákról, de nem küldetése. Ne várja senki a gyerekirodalomtól, hogy megoldja a gyerekszegénységet, az iskolai zaklatást, a válás problémáját, vagy az alkoholista szülők helyzetét ‒ ezek olyan gondok, amelyeket a szociális hálózatnak vagy a pszichológusoknak kellene kezelniük. Bár van egy kimondatlan elvárás a gyerekkönyvekkel szemben, hogy segítsenek beszélgetni a tabutémákról, hogy „alkalmat teremtsenek”, de nem ez a gyerekirodalom feladata. És fogalmi tévesztés elvárni a szépirodalmi művektől, hogy „valamire jók legyenek”. A gyerekkönyvek korpuszán belül van egy halmaz, amit irodalomnak tekintünk, és vannak mellette a segítőkönyvek, ugyanúgy, ahogy a felnőtt könyvek között is van szépirodalom, és vannak önsegítő vagy pszichológiai témájú könyvek. Viszont abban a pillanatban, hogy felmerül a kérdés, mire használható egy szépirodalmi könyv, miben segít, mi az üzenete, már csupán hordozóvá válik, a szöveg maga másodlagossá lesz.
Mi a legnagyobb tévhit ma a kortárs gyerekirodalommal kapcsolatban?
Ez, hogy valamire jó kell legyen. Szerintem a gyerekkönyv legfontosabb funkciója az, hogy örömet okozzon, katarzist adjon. Akkor is, ha mondjuk egy böngészőkönyvben a rácsodálkozás örömét nyújtja ‒ már teljesítette a feladatát. Az esztétikai élménynél nagyobb „pedagógiai” funkciót nem kell elvárni tőle. Felnőttként sem azért olvasunk szépirodalmat, hogy tanuljunk belőle, hanem a könyvben megnyíló világért. Itt csúszott el a gondolkodás: a szabad olvasás lassan kikopik a közvélekedésből, mert egy könyvnek a gyönyörködtetésen túl is igazolnia kell magát.
Hogyan változnak a gyerekirodalmi trendek mostanában?
Minél idősebb korosztálynak szól egy könyv, annál inkább a nemzetközi trendeket követi. Új műfajok is megjelentek a kamaszirodalomban, például a romantasy. Az is jól látszik, hogy mára Magyarországon is ‒ ahogyan külföldön már régóta ‒ egyre népszerűbbek a képeskönyvek. Míg évtizedekig azt tartottuk jónak, ha sok szöveg és kevés kép van egy könyvben, ma egyre fontosabb, hogy a képnek önálló, szuverén funkciója legyen. Ez legjobban a silent bookok felfutásán látszik. Viszont amit nagyon sajnálok, hogy a képregény még mindig nem honosodott meg igazán.
Mennyire nehéz ma új szerzőként elindulni a gyerekirodalomban?
Szerintem egyre könnyebb. Egyre több a kiadó, és egyre pontosabban meghatározható, hogy melyik milyen jellegű kéziratokat keres. A kínálat is egyre nagyobb: lehet, hogy a példányszámok csökkennek, de a megjelenő címek száma nő. Így könnyebb publikálási lehetőséget találni.
Mi a legnagyobb kihívás ma egy könyv számára a piacon?
Hogy túl sok a könyv. Példátlan kommunikációs zajban kell megtalálnia egy könyvnek a maga olvasóját. Egy kilencéves, olvasni szerető gyerek kiadónként harminc-negyven címből válogathat. Elérni, hogy pont azt az egy könyvet válassza, óriási kihívás. És ezt megelőzően még ott a kérdés, hogy egyáltalán miért könyvet válasszon, amikor annyi más dolgot is csinálhat.
Milyen hatással van a gyerekirodalomra a digitalizáció?
Tény, hogy a digitalizáció miatt a gyerekek kevesebb könyvet olvasnak. Ugyanakkor brutális mennyiségű szöveget olvasnak online: csetszöveget, mangát, fanfictiont, és saját maguk is írnak ilyeneket. Az olvasás gyakorlata tehát nem tűnt el, csak nem könyvolvasó tevékenység, hanem eszközzé vált ahhoz, hogy mondjuk tartsák valakivel a kapcsolatot, hogy jelen legyenek a digitális platformokon. Nem tudom, hogy kell-e egyáltalán konkurálnia a gyerekirodalomnak a digitális eszközökkel ‒ lehet, hogy egyszerűen csak majd eljön egy olyan élethelyzet, amikor valakit a kíváncsiság elvezet a könyvekhez.
Ön szerint ki válasszon könyvet: a gyerek vagy a felnőtt?
Ez életkor kérdése. Nyolcéves korig szerintem ez a szülő felelőssége, bár egy kicsit átbillenni látszik a mérleg ‒ azt gondoljuk, a jó nevelés az, ha a gyereknek minden esetben nyújtunk választási lehetőséget. De egy hároméves gyerektől megkérdezni, hogy „a piros elefántos vagy a zöld kis autós könyvet akarja”, félreértés: ebből a gyerek csak azt érzi, hogy a szülő nem tudja, még egy ilyen témában sem meri vállalni a felelősséget. A kicsiknek biztonságos keretekre van szükségük. Ahogy nő a gyerek, egyre inkább ő választ, de a felnőtt irodalmi tapasztalata fontos. Ahogy nem engedjük, hogy Nutellát vacsorázzon, úgy a könyvválasztásban is irányítani kell, kapaszkodókat adni, értékeket közvetíteni.
Problémának látja, hogy napjainkban a gyerekkönyvek is egyre drágábbak?
Persze, hiszen a kultúráról mondunk le először. Egy gyerekkönyv ára nagyjából annyi, mint a sajt kilója ‒ a sajtot gond nélkül kifizetjük, viszont a könyvre azt mondjuk, hogy drága. A szellemi igényeinkkel szemben kevésbé vagyunk nagyvonalúak. Pedig a könyv nem drága a mai megélhetés egészéhez képest.
Mennyire befolyásolja a politika a gyerekkönyvpiacot?
Úgy gondolom, ma közvetlenül és közvetetten is befolyásol. Az a legrosszabb, hogy öncenzúrát indít el a kiadóknál. Az úgynevezett gyermekvédelmi törvény miatt például bizonyos könyveket fóliázni kellene, de máig nincs pontosan rögzítve, hogy mi alapján. Ha a kiadók úgy válogatnak műveket, hogy elkerüljék az emiatti problémás eladást, vagy a szerzőt arra kérik, hogy bizonyos jeleneteket írjon át, az szerintem súlyos hiba, hiszen így sok potenciálisan értékes mű nem juthat el az olvasókhoz. Ugyanakkor lehetnének bevállalós kiadók is: ha egy könyv lefóliázva jelenne meg, de a borítón ott állna, hogy „amit soha nem mertél megkérdezni a homoszexualitásról”, ez nyilvánvalóan marketingeszközzé válhatna, vagyis ezek a szabályozások akár ki is használhatók. A másik megkérdőjelezhető jelenség az, amikor visszamenőleg kezdünk szövegeket átírni vagy műveket átnevezni. Egy irodalmi mű mindig a saját korának lenyomata, úgy egész, ahogy megszületett. Ezt utólag megváltoztatni teljesen eszement dolognak tartom. Természetes, hogy ma már senki nem ír olyan szöveget, amelyben például a „néger” szó szerepel, ma ez elfogadhatatlan. De ha elkezdjük a lezárt életműveket utólag „javítgatni”, akkor eltorzítjuk őket. Ebben az értelemben sajnos a politika beleszól a gyerekirodalomba ‒ és amikor beleszól, soha nem a jó irányba.
