Elképzeltem azt a helyzetet, hogy Dusi nem tizenkét éves lesz most nyáron, hanem már betöltötte a tizennyolcat, és első választására készül. Azt is elképzelem, hogy valamiért nem arra a pártra, felfogásra, világnézetre akar szavazni, amire mi, a szülei. Ha így lenne, akkor azt érezném, hogy jó munkát végeztünk, hiszen önállóan, a saját eszére hallgatva hozta meg a döntését, és ezt akkor is így gondolnám, ha szerintem „tévedne”, és a „rossz” oldalra adná le a voksát. Lehet, hogy beszélgetnénk erről, lehet, hogy nem. Lehet, hogy hümmögnék, lehet, hogy nem, de biztos nem akarnám lebeszélni, átformálni, hanem próbálnám megérteni, hogy miért döntött így.
Kimondottan vicces, hogy a gyerekekkel való beszélgetésre, illetve politizálásra épp egy olyan politikus kéri fel a híveit, aki igen sokat tett azért az elmúlt időszakban, hogy a családokban ne lehessen efféle dolgokról beszélni. Olyan élessé vált a megkülönböztetés az oldalak között, hogy azt lehetetlen feloldani egy vasárnapi ebéd keretén belül, bármilyen finom is legyen a húsleves. Gondoljanak csak arra az abszurd esetre, amiről a minap számolt be egy háziorvos: számos idős páciense elkezdett tartós élelmiszereket felhalmozni, mert biztosak benne, hogy április után jön a háború. Már ha nem a „békepártiak” nyernek. Egy ilyen, áthidalhatatlan dichotómiákkal naponta megterhelt légkörben minden a beszélgetés, az eszmecsere (ez a szó olyan pontosan leírja, hogy miről is kellene szólnia egy valódi beszélgetésnek) ellen szól. És ezzel nem csak a politika esik ki a megtárgyalható témák közül a családi béke érdekében, hanem a világról, a jövőről, a valóságról szóló társalgás lehetősége is. Inkább kidobják, minthogy megkockáztassák az indulatos vitát.
Ezzel persze mindenki veszít. Ugyanis beszélgetés nélkül, esély sincs arra, hogy olyan érveket halljunk, a család viszonylag védett keretein belül, ami kibillenthet minket a rögeszméink vagy a tévedéseink sáncai mögül. Beszélgetés nélkül viszont marad a hatalmi szó. Könnyen lehet, hogy igazából Orbán is arra gondolt, hogy a szülők majd elérik azt, ami a kormánynak nem sikerült: a térdükre ültetik, és visszaterelik a fiatalokat a helyes útra. Hiszen a nevelés a szülők felelőssége, teszi hozzá. És ebben az is ott van, hogy a szülők és a kormány is jobban tudja, hogy mi a helyes. A fiatalokat megtévesztette a valóság, a lázadás heve, a szembefordulás szeleburdisága, ezért kell most a tekintély, a terelgetés. Vagyis ugyanúgy nem szabad felnőttnek tekinteni a fiataljainkat, ahogy igazából minket, választókat sem vesznek már évek óta felnőttszámba. Mert úgy a legjobb, ha azt csináljuk, amit mondanak. Mert ahogy a NER politikusai (nagyon-nagyon kevés kivételtől eltekintve) sem hajlandóak vitázni, úgy elvárják, hogy a fiatalok se akarjanak.
Én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy miként a vendégnek, úgy a fiatalnak is mindig igaza van a jövőjével kapcsolatban. Joga van az éleslátáshoz, miként a tévedéshez is. De biztos vagyok benne, hogy nem kell velük megértetni, hogy milyen fontos a döntésük. Tudják azt maguktól is.