Régen kezdtük Dusival, amikor még havonta költöztünk új lakásba a francia és spanyol utunk során, és alkalmas volt a folyosó vagy valamelyik szoba arra, hogy ott két kaput kialakítva elkezdjük rúgni a szivacslabdát. Elsőre ez komolytalannak hangzik, pedig el sem tudják képzelni, hogy milyen elszánt arccal küzdünk azon a kis területen. Különben mindig rácsodálkozom arra, hogy a fociban tényleg rejlik valami varázslat. Elég letenni két ruhadarabot egy pitypangos mezőn kapufának, s pár perc múlva kipirultan, izgatott kiáltásokkal kergetjük a labdát, örülünk a gólnak, korholjuk a másikat a rossz ütemben adott passzért, vagy mert soha nem fut vissza védekezni, mintha legalábbis több ezer néző ülne körülöttünk a lelátókon.
Igazából ezért is imádom nagyon, a benne rejlő egyszerűségért. Ami a tévében megy, az már egy egészen más műfaj, azt én is egyre nehezebben tudom szeretni, pedig elvileg a cselek nem sokat változtak, legfeljebb a sebesség nőtt, de attól nehéz elvonatkoztatni, hogy igazából nem is emberek küzdenek a zöld füvön, hanem egy vagyon csap össze egy még nagyobbal, és rendszerint a még nagyobb győz. Persze a nemzeti válogatottaknál még nincs így, ám a tornák megszervezésére is rányomta a bélyegét a pénzéhség. A Trumphoz oly lelkesen dörgölődző Gianni Infantino épp most hígítja fel végképp a vébét azzal, hogy a megnövelt mezőnnyel követhetetlenül sok mérkőzést zúdít a drukkerek nyakába, miközben a csoportmeccseknek korábban volt egy sajátos izgalma. De ez kit érdekel, ha így több helyen csilingelhet a kassza?
Ez minket Dusival végképp nem fenyeget. Egyszemélyes világválogatott csap össze a másik egyszemélyessel. Már azt hittem, hogy kinőtte ezt, de a régi szokások nehezen halnak, ahogy Jagger is énekli, így ma újra a régi elánnal küzdünk a szobájában. A gólhoz néha igénybe kell venni az ágy oldalát, de olykor a zongora is besegít, hogy a labda a megfelelő helyre kerüljön. A szekrényt és a zongoraszéket is beszámítva ők a csapattársak, akik olykor a maguk módján „passzolják” vissza a labdát, vagy rossz helyre továbbítják a legkecsegtetőbb helyzetben is, épp úgy, mint a nagypályán. Néha le is szoktam szidni a zongorát, ha nagyon ügyetlen. Elég gyakori az öngól is, mert a szivacslabda olyan fürgén és kezelhetetlenül pattog ide-oda, hogy legtöbbször rólunk csorog be a kapuba. Időnként Bella is beront, s bár páratlan gyorsasággal szelídíti meg a labdát a mancsával, legtöbbször ráharap, és kirohan vele. Erre persze nincs precedens a szabálykönyvben, de mi úgy fogjuk fel, mintha szándékos kezezés lenne, így szegény Bella szinte már a pályára lépése után kiérdemli a piros lapot. Nem sok játékos mondhatja el magáról ezt a kétes bravúrt.
A hév, a lendület, a gólöröm (kissé szokatlan módon egymás góljainak is örülünk, ha az elképesztő összjáték révén jön össze, ha például kiugratom az íróasztalt, aki továbbítja a zongorának, aki felteszi fejre az ablakpárkánynak, és az bebólintja, akkor mindketten tapsolunk) a régi időkre emlékeztet. Azokra a napokra, amikor a garázs és a poroló között játszottam le az 1982-es vébé döntőjét, miközben teli tüdőből énekeltem az Eviva Espanát, a torna hivatalos dalát. A mindent eldöntő összecsapáson Pölöskei, Nyilasi és Fazekas volt eredményes, míg az NSZK részéről csak Littbarski talált be. Bizony így ért véget az a vébé egy párhuzamos univerzumban. És persze, hogy én emeltem fel a kupát a magasba, és énekeltem el a himnuszt a kardvirágok szúrós tekintete előtt, kissé falsul, de annál nagyobb beleérzéssel. Nem is a labda, hanem a képzelet volt fontos, az ábránd és a remény, akik különféle nevek alatt rúgták a bőrt a csapatokban, de közös volt bennük, hogy nagyon messzire repítettek. Messze a szatmári grundtól, messze az önmagába záródó várostól és országtól. Messze a morcos felnőttektől. Olyan szabad voltam, amennyire ma is ritkán érzem magam.
Ma már persze egészen más a tétje a meccseinknek, ha van egyáltalán a puszta örömön kívül. Nem kell már sehova sem repítenie, elég ha visszahozza a régi önfeledtséget, a dúdolhatnékot. Felnőttként olyan sok módját tanuljuk meg az önsanyargatásnak (határidők, hitelek, háborúk, hogy csak a H betűnél maradjak), hogy kész csoda, ha olykor megtalál minket az élet magától értetődő könnyedsége. Csak olykor ki kell cseleznünk magunkat, hogy észrevegyük. Így aztán hiába dolgozom ezerrel, hiába kellett volna már tegnap leadnom a cikket vagy a szerkesztés alatt álló könyvet, ha Dusi szól, hogy foci, én megyek. Amint belépek a szobába, máris hallom a lelátók izgatott moraját, érzékelem a csapattársak lelkesedését, és amint felharsan a sípszó, belevetem magam a képzeletembe. De nem a Real Madrid vagy a brazil válogatott lebeg a szemem előtt, hanem egy sokkal kisebb csapat. A gyerekkori énem és a mostani felnőtt vezetgeti a labdát, hogy becsapva minden rá leselkedő ellenfelet, elérje azt, amire vágyott. Kupát, mámort, időtlenséget.
