Nekem a vallási intézményekkel négyéves koromban történt az első találkozásom. A napközben velem foglalkozó Nusi néni egyszer elvitt egy katolikus kápolnába (egy pincehelyiségben működött az ablakunkkal szemben, ma is működik még), és a Csáky utcai (ma Hegedűs Gyula utca – a szerk.) zsinagógába; lássak ilyet, mert a szüleimtől nem várható, hogy ilyen intézménybe valaha elvisznek. A pincében csak annyit láttam, hogy két fiú fehér ruhába öltözik, és egy idősebb ember ki-bejár, ő volt a pap, aki Nusi néni szerint készült a misére. A másik helyen üres padsorokat láttam, és alulról a nők emeleti helyét. „Ezt nem kell elmondani apukának és anyukának” – mondta Nusi néni, aki bízhatott benne, hogy nem árulom el, mert nagyon szerettük egymást. Nusi nénit hamarosan elküldték a szüleim, az volt az indok, hogy nem beszél elég jól magyarul, amiben lehetett valami, Bécsből menekült az Anschluss elől Magyarországra. Így aztán nélküle voltam kénytelen cseperedni a továbbiakban.
Vallási kérdések nem foglalkoztattak, pontosabban elég hamar megértettem, hogy a Szovjetunióban és Magyarországon kommunizmus címen vallásháború folyik, és hogy a rövid meg a hosszú párttörténetek a római korhoz hasonló hitbéli és személyes leszámolásokról számolnak be hazudozva. Első hitvitám Karátson Gáborral történt 1971 őszén a Corvina Kiadóban. Voltaképpen mindenben egyetértettünk volna, csak az utolsó szinten tért el a véleményünk: szerinte Isten, szerintem Anyag. Ennek a szintnek a feszegetésével hamarosan felhagytunk, rájöttünk, hogy merőben nyelvi kérdés.
Az emberélet útjának felén lassanként felfogtam, hogy valamirevaló emberábrázoláshoz a hőseim lelki életét belülről kell megértenem. Egy regényemhez, amely végül a Messiások címet kapta, bele kellett merülnöm az egyistenhitekbe, és persze a keresztény és a zsidó misztikába. Első lépésként dr. Kontra György biológus barátom, a steinerista Karácsony Sándor-tanítvány megosztotta velem a Bibliával foglalkozó jelentős könyvekről készített kartoték-rendszerét. Rá kellett ébrednem, hogy az emberiség mindig vallásos volt és mindig az lesz – akár egyházi struktúrában, akár azon kívül. Attól tartottam, képtelen leszek a misztikába vesző hőseimet lelkileg követni, de meglepően könnyen sikerült. Tehát akkor én is vallásos vagyok, aki nem hiszek. Társadalmilag vallásos eszmék, biológiailag hívésre teremtett ösztönök dolgoznak az ateizmus hitvallóiban is. Minden jelentős háború vallásháború is egyben, vívták légyen bármikor és bárminek a nevében.
Vallási kérdésekről gyakran cseréltem eszmét lelkipásztor barátaimmal, egyikük több ciklusban szocialista parlamenti képviselő lett, másikuk egy dél-amerikai pásztorkodást követően széljobboldali. Olvastam és hallgattam egyházi rádióadókat mindenféle nyelveken. A környezetemben azt tapasztaltam, hogy nem az a különbség ember és ember között, hogy ateista, deista, hívő vagy akármi, hanem hogy milyen ember. Soha nem tagadtam, hogy a nürnbergi törvények szerint mindkét ágon zsidók a felmenőim, de a faji törvényeket, hangoztattam mindig, nem fogadom el; ebbéli makacs meggyőződésemben osztozom hívőkkel és nem hívőkkel, lelkipásztorokkal és ateistákkal egyaránt.
Gyakran eltűnődtem, hogy a velem egykorú papoknak, mint Asztrik, akit aránylag későn adatott megismernem, könnyebb vagy nehezebb dolguk volt-e, mint nekem, aki nem hívőként nevelkedtem. Ugyanakkor születtünk, ugyanabban a rendszerben nőttünk fel, ugyanaz az anyanyelvünk – hogy van az, hogy ők papok vagy szerzetesek lettek, én pedig istentelen világi életet éltem? Jártak az óráimra az ELTE-n magyar szakos kispapok, bizonyára sok mindenről másképpen vélekedtek, mint én, mégsem maradtak el.
Apámtól 1973 októberében, amikor már tele volt áttéttel és csak ülni tudott a fotelben, azt kérdeztem, fáj-e valamije. Azt felelte: „Nem számít, az csak a testem”. Idealista kommunista volt egész életében. Amikor november 15-én kórházba vittük, mosolyogva intett utánunk, még a fejét is felemelte kissé. Derűsen készült a nagy kalandra. 52 éve látom magam előtt. Arra jutottam végül, hogy ördögien egyszerű elképzelnünk, és talán ez a könnyítés adatik meg jótékonyan, hogy a halottainkkal, akiket szerettünk, ismét találkozni fogunk. Az Isteni Színjáték utolsó sora szerint „a szeretet mozgatja a Napot és a többi csillagot”.
Talán mégis nehezebb annak, aki hitben nőtt fel, hitben élt, és kétségek kezdik gyötörni, mint annak, aki kétségbe nem tud esni, csak mélységesen mély depresszióba. Egyetlen életbe nem fér több, mint hogy ki-ki abban csalódjon, amit eleve kapott: ha hitt, hitetlenné váljon, ha nem volt hívő, megtérjen – de éppen ezután jön a baj. „Túlságosan nagy a kísértés a jóra” – írta egy jó szemű ateista megrovólag, tehát nem a jót cselekedni nehéz, hanem annak a belátása, hogy a jövőre ugyanúgy nincsen befolyásunk, mint a múltra. Azzal meg vagyunk békélve, hogy a születésünkig nem éltünk, tehát nem is tehettünk semmit. De annak belátása, hogy minden úgy megy tovább, mintha meg se születtünk volna, lesújtó.
Hívő és hitetlen számára egyaránt hozzáférhetőek a kétségbeesésről szóló könyvek, hívők és hitetlenek írták emberemlékezet óta, szent könyvek és szentségtelenek. Szellem, lélek, ezek testesülése és vándorlása, minden ki van találva, ám hogyan vehetnénk rá a Mindenséget, hogy vegye figyelembe a vágyainkat? Minden vallásban akadtak istenkényszerítők, és voltaképpen a magányos ima is az. Jót tenni könnyű, van az embernek ítélőképessége, akárki legyen is, akárhol éljen is, minden vallás tudja, hogy „ne cselekedd másnak azt, amit nem kívánsz magadnak”. Minden valamennyire ép társadalom tudja, hogyan segítsen a szűkölködőkön. De hogyan győzhetne a Jó? Vagy legalább a Valamivel Jobb?
Várszegi Asztrik: Szegény világ köszönt ránkVannak jobb és rosszabb korszakok, belülről is, kívülről is nehéz megállapítani, éppen melyik eset aktuális. Az intézményektől kiváltképpen függ a jólét és a rosszlét, amelyek az egyes ember életét keretbe fogják vagy a markukba szorítják. De a Rossz elhatalmasodása idején is vannak emberek, akik mindent tudnak ugyan a gonoszságról, akár hívők, akár hitetlenek, ám mégis emberség sugárzik belőlük. Nem kérdezzük, miféle belső dúlások eredménye a szüntelen, megnyugtató sugárzás, miféle mindennapi konfliktus zajlik a fohászban, és jobb is, ha nem látunk bele. Nem mindig, de sokszor kézrátétellel is lehet gyógyítani. Az áldás mozdulata ez, ha valóban Felkent az áldó. Az öngyógyítás módja és folyamata titkos, a magunkét sem látjuk. Az eredménye a személyiség, aki újra meg újra önmagává épül.
A zsidók szerint harminchatan vannak a világon, és mindig ugyanannyian, akiken a Létező megléte nyugszik. Lammed vóv a nevük a kelet-európai jiddisben, vagyis harminchat. Ők maguk nem tudják, hogy ebbe a körbe tartoznak, csak a többiek érzik. Lehetnek tudós emberek, de cserzővargák is akár. Mindig megvannak, mert nincs meg a Világ nélkülük. Egyszer, még az életében leírtam: Kardos G. Györgyöt lammed vóv-nak tartom. Neki a rémségek elől a humor volt a menedéke. Mások, kivált az egyházi személyek, a humorérzéküket elnyomják. A komolytalanság ugyanúgy lehet életmentő a többiek számára, mint a komolyság. Meggyőződésük alapja ama bizonyosság, hogy minden ember egyenlő, lételemük a tevékeny részvét.
Ünnepelni kell a sugárzó embereket. Ünnepeljünk most is!
