Az elmúlt évek gazdasági változásai a kézművességet sem kerülték el. A kereslet csökkent, a tömegtermelés és az olcsó import komoly konkurenciát jelent. A fafaragás is egyre inkább a feledés homályába vész, pedig évszázadokon át az emberi alkotókedv egyik legősibb és legnemesebb formája volt. A kirakodóvásárokon jómagam is csodálkozva néztem a fafaragóárusok portékáit, és magával ragadott a míves portékák letisztultsága és egyszerűsége. Aladár YouTube-videói és könyvei köré kisebb, de elkötelezett közösség szerveződött.
Jómagam is csatlakoztam az alkotó videóiból és könyveiből tanuló amatőr fafaragók csoportjához, akik bár nincsenek sokan, mégis a magyar népművészet meghatározó részét képviselik. Fafaragókészletemet is tőle szereztem be. A jól megválasztott szerszám nemcsak megkönnyíti a tanulást, hanem önbizalmat és motivációt ad.
Csutak és a lucfenyő
Ambrus Aladár gyermekkorában a bicska nem veszélyes eszköz, hanem tanulótárs volt. A falusi gyerekek fűzfából faragtak játékokat, egyszerű használati tárgyakat – nem műalkotásokat, hanem a mindennapok részeit. Ő is így találkozott a fafaragással: állatőrzés közben, időtöltésként faragott társaival.
– Első sikerélményemet iskolásként, egy elkészítendő házi feladat kapcsán kaptam. Három hónap állt rendelkezésre, hogy minden diák készítsen egy faragott tárgyat. Természetesen halogattam, ahogy azt a „jó tanuló” szokta tenni. Aztán eljött a határidő előtti utolsó nap.
Leültem otthon a fahasogató tuskóra – nálunk csutaknak hívják –, és egész délután faragtam a kezem ügyébe kerülő lucfenyődarabokat.
Az így elkészült tárgyaimat a tanárom és az osztály is igen elismerően értékelte. Ez indított el a fafaragás útján, illetve erősített meg abban, hogy tehetséges vagyok – vélekedett a korai évek kapcsán.
Az elemi után Székelyudvarhelyen géplakatosszakmát tanult. Ez a tudás később a faragásban is hasznára vált: pontosan tudta, meddig lehet egy formát elvinni anélkül, hogy az anyag megrepedne. Későbbi gyári munkája során a precizitás, a szerkezeti gondolkodás és a pontosság vált alapvetővé számára – ezek a fafaragásában is visszaköszönnek. A rendszerváltás után családjával Magyarországra költözött, Budapesten építőipari vállalkozást indított. Olyan épületeken dolgozott, amelyeket nem csupán használatra szántak, hanem művészi jegyeket is hordoztak. Ilyen volt egyebek között a pasaréti Panda Hotel és a rákospalotai evangélikus parókia is. Makovecz Imre szellemisége, az organikus építészet gondolata mélyen hatott rá: az anyag nem uralandó, hanem tisztelendő. Ebben az időszakban születtek első jelentős faragott munkái is: bútorok és kopjafák.
Bevésett élettörténetek
A kétezres évek elején egészségi okok miatt felhagyott a vállalkozással, és új irányt keresett. Rendszergazdai és webfejlesztői képzéseket végzett, mert – ahogy fogalmaz – minél több „nyelvet” beszél az ember, annál könnyebben ért meg új területeket. A fafaragás ekkor vált igazán tudatossá számára: szerszámokat tervezett, készített, és a hagyományos tudást modern szemlélettel kezdte rendszerezni. Mindezzel pedig meg is teremtődtek az alapok a fafaragás vállalkozásához, amely során a kopjafafaragás került igazán közel hozzá.
– A kopjafa különleges helyet foglal el az életemben. Nem csupán egy dekoratív tárgy, hanem információt is hordoz életünkről, korábbi emlékeinkről. Az emlékoszlop formái nem véletlenszerűek. A vége, a rovások, a díszítések mind jelentést hordoznak: nemet, életkort, családi állapotot, foglalkozást, közösségi szerepet. Ez a népi tudás mára sajnos nagyrészt elveszett. A kopjafa tulajdonképpen egy vizuális nyelv, amelyet ha tudunk értelmezni, teljes életeket mesél el – tudtuk meg az alkotótól. Ambrus Aladár az utolsók közé tartozik, aki hivatásának tekinti, hogy ezt a tudást megőrizze és továbbadja.– A kopjafa faragásával nem lehet sietni, mert különben megbosszulja magát. Jómagam harmincéves fa alapanyaggal dolgozom, a fának különösen száraznak kell lennie. A faragott faoszlop olyan, mint egy életút: rétegről rétegre bontod ki. Ha túl gyorsan akarsz a végére érni, elrontod az egészet – vélekedett, miközben sorra vettük műhelyében az egyes alkotások történetét.
A nagymama lámpája
Felesége, Dakó Katalin eleinte szemlélőként volt jelen férje munkája mellett, mígnem az üveg – különösen a Tiffany-technika – megszólította. A színes üveg vágása, csiszolása, forrasztása egyszerre kíván precizitást és érzékenységet. A fény hatására az anyag életre kel, a színek folyamatosan változnak.
– Első közös darabjainkon olykor hajnalig is dolgoztunk a férjemmel. Így készültek el például a házunk ablakait díszítő üvegek is. Minden lámpa, amit elkészítek, egyedi darab, és amikor végzek eggyel, még hetekig nézem – mintha idő kellene ahhoz, hogy elengedjem. Először csak keretet készítettem az üvegnek, majd rájöttünk, hogy a fa a kompozíció része lehet. Az üveg törékeny és áttetsző, a fa meleg és földhöz kötött – meséli Aladár.
Klasszikus szecessziós darabokat és art deco ihletésű formákat egyaránt készítenek. A visszajelzések különösen fontosak számukra. Egy-egy lámpa nemritkán érzelmeket, emlékeket hív elő: nagyszülők otthonát, gyermekkori élményeket, régi terek hangulatát.
Ezek a pillanatok megerősítik őket abban, hogy az alkotás több, mint tárgykészítés.
– Vannak visszajelzések, amiket megkönnyez az ember. A megrendelő küld egy fotót, hogy hasonló lámpát szeretne, mint ami ezen van, és elmondja, hogy neki ehhez érzelmi kötődése van: hogy a nagymamájának is egy hasonló lámpája volt, és nagyon sok boldog pillanatot töltöttek vele. Amikor pedig egy egyedi terv alapján, sokszoros egyeztetést meg rajzolást követően elkészül a lámpa, és fölkerül a méltó helyére, akkor küld egy fotót egy olyan levéllel, hogy: „ez sokkal szebb annál, mint amit elképzeltünk” – mesélte Katalin, akitől egyszer maga Rubik Ernő is kért egy Tiffany-lámpát.
– Közös vállalkozásunkban is kialakultak az egyes szerepkörök: Aladár az alkotó, a kísérletező, a technológiai újító és a „marketinges”, jómagam a rendszerező, a szervező, a kivitelező és az értékesítő vagyok, kvázi egymást kiegészítve visszük közösen családi vállalkozásunkat – avatott be minket vállalkozásuk legfontosabb részébe Katalin.
A tevékenység flow-ja
A fafaragószerszámok mindegyikének megvan a maga szerepe, melyik milyen munkához és anyaghoz felel meg. Kedvenc darabom a botfaragó kés, amely több tevékenységre is alkalmas: a juhászok unaloműző és a gyerekek játékkészítő időtöltésére is. Ambrus Aladáréknál több száz faragó-véső és faragókés közül lehet választani, a legkülönbözőbb profilúakból. A jól megválasztott eszköz nemcsak megkönnyíti a tanulást, hanem motivációt és önbizalmat ad, és elindít egy olyan fejlődési úton, ami egy életen át elkísér.
Az alkotás lelassít, fókuszt ad, rendet teremt.
Katalin szavaival élve: „mindenkinek fontos, hogy megtalálja azt a tevékenységet, amivel elérheti a „flow-állapotot”, amiben megszűnik az idő, és az ember kapcsolódik önmagához és a világhoz.
Aladár szerint ha ezt a szemléletet tovább tudjuk adni – különösen a gyerekeknek –, akkor nemcsak tárgyakat örökítünk át, hanem egyfajta világképet is. Azt a tudást, hogy a kéz, a figyelem együtt képes értéket teremteni. – Érdemes mindenkinek megtalálni azt az alkotótevékenységet – függetlenül attól, mivel foglalkozik –, amely a lelkéhez a legközelebb áll. Egy ilyen elfoglaltság valódi szanatórium: lelki masszázs, amely segít kizökkenni a rohanó világból, hozzájárul a belső harmóniához és a lelki békéhez. Olyan tiszta és mély boldogságforrás ez, amelyet semmilyen külső siker vagy anyagi érték nem tud pótolni – zárta gondolatait az alkotó.
