Viszonylag kevés politikus mondhatja el magáról, hogy több kijelentésével is beírta magát korunk Magyarországának történetébe. Lázár János mindenképpen közéjük tartozik. Ha választani kellene a termésből, talán azt az örökbecsűjét emelnénk ki, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér”.
Hozhatunk példát a közelmúltból is. Egyszerre volt vicces és vérlázító, amikor a dúsgazdag, kastélytulajdonos vonatminiszter felhorgadt a Fidesz környékén tébláboló oligarchák „luxizása” ellen. Tuskó Hopkins megtalálta az egyetlen módját annak, hogyan ne hiányozzon a névsorból: ő olvasta. Lázár János ugyanezt a technikát alkalmazta, csak fordított céllal: azért utalgatott pajkosan másokra, hogy ne szerepeljen a névsorban.
Legújabb kirohanása az eddigi megnyilvánulásait felvonultató erős versenyben is győzelmi esélyekkel indul. Érdemes idézni, mit mondott egy lakossági fórumon: „ha migránsok nincsenek, és valakinek takarítani kell az InterCityn a mosdót – mert oda egyébként a magyar választópolgárok nem olyan nagy lendülettel jelentkeznek, hogy másnak a szaros mosdóját takarítsák –, akkor föl kell tárni a belső tartalékokat. És a belső tartalék a magyarországi cigányságot jelenti.”
A fideszes szóhasználatban a cigányság rejtett erőforrásból belső tartalékká vált. Sok köszönet nincs benne. Lázárt rejtélyes fixáció köti a klotyókhoz, mással nem tudjuk magyarázni, hogy a magyar vasutat miért éppen az állomásokon lévő vécék felújításával akarta fejlődő pályára állítani. Most meg ez...
Bármennyire hiszünk az emberi jellemfejlődésben, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a miniszter utólagos bocsánatkérését nem az őszinte megbánás, hanem a hatalmas felháborodás motiválta. Lázár János megint nagyot alkotott: a Fidesz pökhendi, másokat lenéző és megalázó politikájának jelképévé tette a vécékefét.