Szók zsonganak, a dolgokat eltakarják - Babits Mihály szavai ma időszerűbbek, mint papírra vetésük idején. A dolgokat elfedő zsongás soha korábban nem volt olyan zajos, fül-és agyrepesztő, mint napjainkban. És soha nem befolyásolta olyan erőszakosan a politikát, mint ma. Ennek elsősorban technikai okai vannak. Ha a kormánypárt elbukná a legközelebbi választást, azért csak ötven százalékban lehetne a kormányzás minőségével kapcsolatos közhangulatot okolni. A másik ötven százalékért a tömegkommunikáció forradalma lehet felelős. No és a kormánypárti kampánytervezők, ha esetleg kiderül, hogy a Digitális Polgári Körök ötlete túl későn született ahhoz, hogy utolérje az olcsóbb digitális szférában hamarabb tájékozódni kényszerülő ellenzéket.
Lehet, hogy csak lábjegyzetet ér, de már történelem, hogy egy Partizán nevű videógyártó egy ponton médiamogullá nőtte ki magát, amikor egyetlen, kétmillió feletti nézettségű podcastjával akkora vagy még nagyobb robbanást idézett elő a politikai hadszíntéren, mint amire a százmilliárdokkal kitömött közmédia képes a maga televízióival, rádióival, újságjaival és internetes fórumaival. Aminthogy az sem kizárt, hogy a miniszterelnök a maga majdnem másfél milliós facebookos követőtáborával ma már értékesebb propagandagyártó a többszáz milliárdos büdzsével működő közmédiánál.
A római Acta Diurna több mint kétezer évvel ezelőtti megjelenéséig híreket és gondolatokat terjeszteni csak szóban és papirusztekercsen lehetett. Ma, az internet és más technikai újdonságok dicséretére vagy szégyenére legyen mondva, a nyomtatott sajtóhoz képest a közéletbe beleszólni igyekvők száma, a közösségi médiában sertepertélőket is beleértve, sokszorosára, lehet, hogy több ezerszeresére nőtt. Hogy ez jó vagy rossz fejlemény a társadalom állapotára nézve, azt most hagyjuk. Az a lényeg, hogy az új virtuális és szöveges eszközök ugyanúgy alkalmasak tömegek mozgatására, mint anno az athéni Akropolisz vagy a római Capitolium lépcsőiről elhangzott szónoklatok, csak a hivatásos szónokok és fogadatlan prókátorok száma nőtt drasztikusan.
A médiavilág újoncainak egy része az átlagnál fürgébb agyműködésű, munkabírású és humorérzékű személy. Ők influenszereknek, elemzőknek, politológusoknak, humoristáknak mondják magukat, nem újságíróknak, mintha nem szeretnének egy önmagát lejáratott szakma képviselőjeként mutatkozni, még olyankor sem, amikor maguk is ludasak a lejáratásban. Közülük a legsikeresebbek, a Pottyondy Edina-féle tehetséges dumagépek - szorgalmuktól és munkabírásuktól függően - félmilliós közönséget is képesek tartósan magukhoz kötni.
A másik, nem kevésbé színes influenszer csoportot azok a Schiffer András, Hadházy Ákos, Juhász Péter típusú expolitikusok alkotják, akik időben felismerték, hogy a hagyományos pártok már alkalmatlanok az ország jövőjének formálására, de addig is, amíg eljön a változás, naponta osztják az észt valamelyik politikai oldalon. De mivel a digitális közlés sem ingyenes, a véleményalkotás közülük is csak a közönség által finanszírozottak esetében lehet meggyőződés alapú. Ezért „az online világ mocsarában” (Gulyás Gergely kormányszóvivő találó kifejezése) vergődő vagy vígan ficánkoló expolitikusok, influenszerek, podcasterek és megmondóemberek jelentős részének függetlensége is sokszor kétséges.
Akadémiai és kocsmai szintű „elemzők” mindkét politikai térfélen vannak, és egyelőre nem látszik, van-e kiút a szellemi posványból. Nem látszik, mert ha a 6-os villamoson hangosan cseverésző tinilányokra rászólna valaki, hogy próbáljanak néha megfogalmazni egy félmondatot a nemiszervek és szexuális aktusok emlegetése nélkül, a lányok csak legyintenének, és nem ok nélkül. Ha az obszcén kifejezések áradata úgy önti el az általuk szinte kizárólagosan használt digitális médiát, mint az árvaszúnyogok a Balaton vizét, akkor ők miért beszélnének másképp? De az egészségügyi államtitkárnak a Népszava meghívására adott idézhetetlenül trágár válasza még ebben a posványban is meghökkentő volt. Nincs az a demokrácia, amelyben egy ilyen mocskolódás után az elkövetőt ne szólítanák fel azonnali lemondásra a saját elöljárói.
Az igazi gond mégsem elsősorban a sekélyes stílussal, sokkal inkább a tartalommal van. A változás e tekintetben csak egy felkészültebb, tehetségesebb, önzetlenebb politikai elit megjelenésével képzelhető el. Mert azokkal, akik ma az egykori Tájékoztatási Hivatalnál keményebb kézzel dirigálják a maguk digitális harcosait és ellenzékinek álcázott lakájait, nincs esély az olyan hagyományos értékek visszamentésére, mint a tényfeltárás, a tényellenőrzés, a hírek egynél több forrás általi megerősítése, a pártatlanság, az elfogulatlanság, a kulturált véleményalkotás.
A javulás, a tisztulás kilátásai a tömegtájékoztatásban pillanatnyilag épp olyan ködösek, ahogy a közélet megtisztulásának lehetősége is. Persze lehet, hogy én tévedek, én nem látom az alagút végét. Régi kedves kollégám, Bodor Pál szavait idézem: „Az újságírónak nehéz az élete, mert minden tévedését nyilvánosan követi el”. Legyen tehát ez az én tévedésem, és cáfoljon rám az idő. Jöjjenek a változások, hozzanak magukkal egy tisztább közéletet, benne egy tisztább közbeszéddel.
A szerző újságíró.
