Nehéz lenne elmagyarázni a mai fiataloknak, hogy a nyolcvanas években, a keleti diktatúrák felől nézve milyen álomországnak tűnt Amerika. Apámat különösen lenyűgözte, hogy az amerikai filmekben milyen hatalmas rendszer (mentősök, rendőrök, egy csomó egyenruhás) mozdul meg olykor egy ember életének megmentéséért, mert lám, az Egyesült Államok ennyire ügyel az állampolgáraira. Ceausescu Romániájában a rendőr az elnyomó hatalom jelképe volt, s ha a mentő kijött, a rokonok jól tették, ha mindent vittek a beteg után: vécépapírt, ruhát, ételt.
Azóta persze tudom, hogy Amerika sem szeplőtelen. Olykor nem is a demokrácia bajnoka. Az mégis szíven ütött, amikor Isabel Wilkerson igen meggyőzően fejtegette a könyvében (Szolgaságra születtünk), hogy a náci Németország a nürnbergi törvények megalkotásakor Amerikát vette mintául. Azt, ahogy a tengerentúlon megteremtették a faji szegregációt és ahogy törvényi szinten őrködnek a fehér felsőbbség felett. Ráadásul emiatt nem ülteti szégyenpadra a világ, hanem felnéznek rá. Miért ne tehetnék meg akkor ezt Hitler hívei is büntetlenül? Tán Németország sem veszítene a presztízséből, ha ugyanezt megtenné a zsidókkal. Michael J. Sandel pedig az amerikai álom végéről beszélt nagy hatású értekezésében (Az érdem zsarnoksága), mert a meritokrácia hatalma végképp maga alá gyűrte a felemelkedés lehetőségét: az elit mindent megtesz annak érdekében, hogy folyamatosan újratermelje magát.
Tehát megkapargatva a felszínt, számos kiábrándító probléma feszíti szét azt az összképet, amit olyannyira szeretünk elképzelni magunkban, és amit olyannyira táplál a világ minden szegletében importált amerikai kultúra. Mégis fájó, hogy most a szemünk láttára fordul polgárháborús helyzetbe ez az álomvilág. A Minnesotában zajló események is olyanok, mintha a vásznon történnének meg, csak még nagyon messze a filmektől elvárható katartikus lezárás, a bűnösök megnevezése és megbüntetése. Egyelőre csak azt látni, hogy Trump úgy használ fel egy erőszakszervezetet, ahogy a nácik vagy a kelet-európai diktatúrák tették a legsötétebb óráikban. Vagy ahogyan a szegregációt tartották fenn hosszú évtizedekig a szabadság földjén, nem ismerve sem istent, sem embert.
A bevándorlók olykor gyomorforgató üldözésében láthatóan nem számít, hogy az elvileg megvédendő állampolgárok is életüket vesztik. Ahogy nem számított a zsidóbérencek vagy „niggerbarátok” élete sem. A jelenkori események megint aláhúzzák a történelmi tanulságot: bármilyen szabadságot képes egyetlen zsarnok a visszájára fordítani. Persze Trump még nem a klasszikus zsarnok, de ez a „karizmatikus vezető”, ahogy a hívei szeretik láttatni, nagyon jó úton halad afelé, hogy kifordítsa a világot (a sajtját és a miénket is) a négy sarkából. Félő, hogy a minesotai események nem sokáig maradnak Amerika belügyei. Félő, hogy a bennük megtestesülő agresszió, mások békéjét is fel fogja dúlni, mások szabadságát is ellehetetleníti. Hiszen már az is elég, ha felbátorítja a többi, kormányrúdhoz került futóbolondot.