Január 23-án adta ki az amerikai Department of War az Egyesült Államok új nemzeti védelmi stratégiáját (NDS), amely a még tavaly novemberben megjelent nemzetbiztonsági stratégiára alapoz.
Furcsa tapasztaltabb szemmel olvasni a dokumentumot, hiszen már 1990 előtt is láttunk hasonló szövegeket – csak a világnak a keleti blokkhoz tartozó feléből. Első benyomásra olyan, mintha valami „békeharcos pártdokumentum” éledt volna újjá – ezúttal tengeren túli kiadásban. Békét akarunk mindenhol, de ehhez erőt kell demonstrálnunk a rosszakkal szemben, összefogva a szövetségeseinkkel. Békét az erő által, olyan katonai képességeket felmutatva, amelyek láttán az ellenség eleve felismeri, reménytelen lenne sikerrel ránk támadni. Ez a deterrence by denial.
Trump neve 47-szer kerül elő a dokumentumban, ebből hét alkalommal történelmi jelzővel. A személyi kultuszokra jellemző ilyen tömjénezés még Brezsnyev idejében sem fordult elő. Amit itt olvashatunk, arra még Sztálin elvtárs is csettintene egyet. A békeharcosságon és a személyi kultusz túláradásán kívül azonban vége is a párhuzamoknak.
A dokumentum lényegét Pete Hegseth hadügyminiszter foglalja össze az NDS-t felvezető levelében. A tárcavezető szerint Donald Trump elődei – lényegében az összes amerikai elnök a II. világháború óta – felélték katonai fölényünket, miközben polgáraink életét feleslegesen feláldozták, jóindulatukat eljátszották, erőforrásaikat pedig nagyzoló nemzetépítő projektekre és olyan önelégült vállalásokra pazarolták, amelyeket elméleti légvárakra – a szabályokon alapuló nemzetközi rendre – építettek.
Értsük jól: az Egyesült Államok legfontosabb védelempolitikai (az új amerikai szóhasználatban: háborúpolitikai) dokumentuma szerint nincs szabályokon alapuló nemzetközi rend. A részletekből ki is derül, hogy csak amerikai érdekek vannak és csak azok érdekesek.
Fel sem merül senkivel sem az értékalapú együttműködés – a szabályokról nem is beszélve.
Elsődlegesek az érdekek: a Homeland (a magyarra egy szóval nehezen fordítható kifejezés az USA területét és lakosságát takarja leginkább), a „Nyugat Félteke” (továbbiakban: WH – Western Hemisphere), valamint a csendes-óceáni térség védelme. Az olyan országok, mint Oroszország vagy Észak-Korea annyiban merülnek föl e tekintetben, amennyiben közvetlenül tudják fenyegetni tömegpusztító fegyverekkel a Homelandet. Ide tartozik Kína is. Esetében az is közvetlen fenyegetésként merül fel, ha veszélyeztetné a szabad kereskedelmet, illetve a kereskedelmi útvonalakat a csendes-óceáni térségben. Itt egyetlen földrajzi régió említtetik – részletesebb kifejtés nélkül – kiemeltként, az „első szigetlánc” (First Island Chain), amely – Tajvant magában foglalva – Dél-Korától a Fülöp-szigetekig húzódik. Az NDS azonban Tajvant, mint megvédendő szövetségest szövegszerűen meg sem említi. Ez semmi jót nem ígér Tajpejnek egy esetleges kínai támadás esetére.
A nem elsődleges fenyegetések közé tartozik minden egyéb. A szövegben Európa magára hagyása a leginkább nyilvánvaló: oldják meg maguk a biztonsági problémáikat, ahogy akarják. Eközben persze költsenek jó sokat védelemre, és vásároljanak minél több amerikai fegyvert. Itt jelenik meg, hogy a NATO tagoktól elvárt 3,5+1,5 százaléknyi GDP-arányos védelmi kiadások globális szabványt jelentenek. Az USA ezt a szintet várja el valamennyi szövetségesétől, akiknek emellett csupán „kritikus fontosságú ám korlátozott támogatást” kész nyújtani.
Megjelent az új amerikai nemzeti védelmi stratégia, Európát most már egy kicsit magára hagynákAz utóbb idézett kifejezés minden egyéb, másodlagos jelentőségű fenyegetéssel kapcsolatban előfordul. Így Észak-Koreával szemben Dél-Koreával és Japánnal kapcsolatban. A Közel-Közép-Keleten az arab országok esetében Iránnal szemben. Mindenki elsősorban maga fedezze védelmének költségeit, elég az amerikaiak kiszipolyozásából.
Ide sorolódik Izrael is. Amerika számára „szövetségesei” közül gyakorlatilag Tel-Aviv az egyetlen pozitív példa, a „példaértékű szövetséges”. Egyetlen olyan országként, amely amerikai szemmel eleget költ fegyverekre és megteremtette a regionális fenyegetések (elsősorban Irán) elleni sikeres harchoz nélkülözhetetlen katonai képességeket. Az izraeli sikerek és a térségbeli arab államok erősödő elszántsága alapján az NDS szerint egyfajta arab-izraeli regionális integrációra lenne szükség – persze jó sok amerikai fegyver megvásárlásától kísérve.
***
Az NDS két fő fejezetre oszlik. Az első az ún. biztonsági környezettel foglalkozik. Ezen belüli pontok: a Homeland és a nyugati hemiszféra, Kína, Oroszország, Irán, Észak-Korea, tehermegosztás a szövetségesekkel. A második fő fejezet a stratégiai megközelítésről szól. A prioritásokat (Effort Lines) a következők szerint sorolja: a Homeland védelme, Kína elrettentése, növekvő tehermegosztás a szövetségesekkel, az amerikai védelmi-ipari bázis felfuttatása (supecharge).
Európai szempontból a legriasztóbb a nyugati féltekével kapcsolatos megközelítés. A Donroe-doktrínává avanzsált Monroe-elv szerint Grönland úgy ahogy van, a nyugati hemiszféra része, nem az európaié. Ennek megfelelően a doktrína öt alkalommal hangsúlyozza, hogy az USA-nak korlátlan, akadálytalan katonai, valamint gazdasági és kereskedelmi hozzáféréssel kell rendelkeznie Grönlandhoz – akárcsak Panamához vagy az „Amerikai”(Mexikói-)-öbölhöz. A Háborús Minisztérium feladata, hogy szükség esetén biztosítsa az amerikai elnöknek az ennek érvényesítéséhez szükséges opciókat.
Donald Trump elkészítette a vádiratot Európa ellen, a kárörvendő Orbán Viktor politikájával Magyarország a maradék súlyát is elveszíthetiSzerepelnek itt – hagyományos fenyegetésként – az ellenérdekelt felek atomfegyverei és az iszlám terrorizmus, ám új feladatként az amerikai fegyveres erők számára igazándiból a migráció és a „narkoterrorizmus” elleni küzdelem jelennek meg. Példátlan, hogy az NDS a Homeland védelmének ürügyén felhasználandónak tartja a hadsereget – nemcsak külföldön és a határok védelmére, hanem – belföldön is az „illegális idegenek deportálására”, együttműködésben a belbiztonsági minisztériummal (Department of Homeland Security).
Sajátos módon Kína ugyan a „második legnagyobb hatalomként” említtetik, ám nem ellenségként. Bár hadereje „történelmi fejlesztésen” ment keresztül, inkább látszik „az amerikai erő révén elrettentendő félnek”. Mint ilyennel, ha „követeléseik észszerűek, és tudatosan korlátok közé szorítják őket” lehetséges a „vállalható béke” (decent peace). Mintha a békés egymás mellett élés feledésbe merült fogalma éledne fel.
Oroszország az egyetlen aktor, amely a helyzetértékelésben megjelenik, de a második fejezetben, a feladatok között nem. „Tartós de kezelhető fenyegetésként” szerepel a NATO keleti szárnyán. Bár megemlítik az orosz nukleáris fegyvereket, Grönland ezzel kapcsolatban nem kerül elő. Az egész NDS-ben egyetlen gazdasági összehasonlító adat szerepel: Oroszország GDP-jének összevetése a NATO-tagokéval. Abból kiindulva, hogy az utóbbiak GDP-je az orosznak a 13-szorosa, Washington egészében Európára hagyja az orosz fenyegetés „kezelését”.
Az egyes kiemelt régiók közül, úgy tűnik, egyedül Irán szúrja az amerikaiak szemét a nukleáris ambíciói miatt. Az iráni atomfegyver kifejlesztésének megakadályozása igen hangsúlyosan szerepel. Itt érződik a leginkább, hogy ennek reális esélye esetén Washington hajlana egy újabb katonai akcióra. Persze, ez a kérdés is az általános kontextusban helyezkedik el: alapvetően a szövetségesek vállalják a terheket. Eközben Észak-Korea – amely tényleges atomfenyegetést jelent a Homeland ellen – alig pár sorban említtetik amerikai szempontból számottevő térségbeli fenyegetésként. Nemcsak Dél-Korea, hanem Japán is tarthat attól, hogy mennyire állna ki mellettük az USA egy regionális konfliktus esetén.
Európa mint önálló régió és szövetséges, kimarad a fenyegetettség értékeléséből. A tehermegosztással kapcsolatban kap hideget-meleget, hogy a korábbiakban milyen mértékben használta ki az Egyesült Államokat ahelyett, hogy gondoskodott volna saját védelméről.
Holott korábban éppen Amerika vállalta fel ezt a védelmet: ezt egyben egyfajta garanciának láthatta arra, hogy erős hadseregek híján az európaiak véletlenül se eshessenek egymásnak a kontinensen. (A katonai képességeket tekintve talán Franciaország jelentett kivételt saját atomfegyvereivel és haderejével, miután jó időre távol maradt a NATO katonai szervezetétől.)
A helyzetértékelő fejezet utolsó mondata ad velős összefoglalót az új amerikai felfogásról: „Mivel az amerikai erők a Homeland védelmére és az indiai-csendes-óceáni térségre összpontosítanak, más régióbeli szövetségeseinkre és partnereinkre hárul az elsődleges felelősség saját védelmükért – az amerikai erők kritikus fontosságú, ám korlátozott támogatása mellett.”
***
A stratégiai megközelítésről szóló fejezet lényegében megismétli az azt megelőző értékelés megállapításait feladatok formájában – Oroszország kihagyásával. Egyfajta kívánságlistát olvashatunk, külön megerősítve a „szövetségesek közötti teherelosztást”. Azaz értsd: fizessék, erősítsék saját védelmüket és vásároljanak amerikai fegyvereket.
A fejezet legfurcsább része az utolsó, amely az „amerikai védelmi ipari bázis lendületbe hozásáról” (Supercharge the U.S. Defense Industrial Base) szól. Ez sajátos öntömjénezés: miben jók, miben a legjobbak, miben lesznek még annál is jobbak. Ebben a fejezetben mutatkozik meg a leginkább, mennyire hiányzik az egész NDS-ből a mély, tartalmi elemzés. Amiről itt egy szó sem esik, pedig a legfontosabb lenne: ha már Kína a második legnagyobb hatalom a világon, akkor mely hadiipari, haditechnikai területeket kellene fejleszteni az amerikai előny fenntartása érdekében. Mit kellene tenni azért, hogy a „szövetségesek és partnerek” a regionális fenyegetések kezeléséhez szükséges képességű amerikai fegyvereket vásárolhassanak. „Fúrj, bébi, fúrj!” – ez Trump jelszava az amerikai energiaigények fosszilis hordozókkal való kielégítésére. „Termelj, bébi, termelj!” – ez pedig Hegseth jelszava az amerikai hadiipar felfuttatására. Csak az nem mondja meg, konkrétan mit, miért, hogyan és mi célból.
***
Elolvasva a stratégiát, olyan az egész, mintha egy fogalmazásból erősen közepes diák egy délután összecsapta volna a házi feladatát úgy, hogy minél jobban behízelegje magát a hiú tanító úrnak.
Két dolog nagyon ijesztő a dokumentumban. Ordít a szakmai felkészületlenség, a hozzáértés hiánya, amit csak a Donald Trump körüli totális személyi kultusz ellensúlyoz.
Árulkodó a világ „enciklopédikus meg nem értéséről”, hogy bármely nemzetközi fenyegetés kezelése kapcsán semmi egyéb eszközt sem tud példaként felsorolni, mint az aktuális amerikai katonai akciókat: Maduro elrablását, a „csempészcsónakok” szétlövését, az iráni atomlétesítmények lebombázását stb. Mintha egy-egy professzionális katonai akcióval a világ bármely összetett problémája egy csapásra megoldható lenne. Sőt, kilátásba helyezi, ha másképp nem megy, továbbra is így fog cselekedni. Ennél is rosszabb azonban, hogy egyértelműen szakít a szabályokra alapozott nemzetközi renddel. Helyébe az ököljogot, a nyers nagyhatalmi érdeket állítja, amely érvényesítéséhez gondolkodás nélkül kész hadereje felhasználására.
Szép, új világ… Európa, ébresztő!!!
