Persze a levél nem tűnt el az életünkből, de ma leginkább hivatalos küldemények érkeznek: bankok, biztosítók, szolgáltatók, hivatalok leveleznek velünk. Ám ez egyrészt egyoldalú kommunikáció, másrészt legtöbbször valami teendő kapcsolódik hozzájuk, el kell intézni, be kell menni, és nem ritkán megcsappan utánuk a családi költségvetés. Egy időben, amikor megláttam egy borítékot a párom kezében, az volt az első kérdésem: na, mennyit kell fizetni? Ráadásul minél vaskosabb volt a boríték, annál mélyebbre kellett nyúlni a zsebünkbe. Az életemben kapott rossz és kellemetlen hírek jelentős része postán érkezett, így nem csoda, ha nem túl sűrűn nézek a postaládára. Pedig, ha hiszed, ha nem, mondtam a gyereknek, ez még alig harminc évvel ezelőtt is egészen másként volt.
Azt a kommunikációs forgalmat, amit ő kezdő kamaszként a telefonján, mindenféle csoportokban és platformon bonyolít le percek alatt, mi még levélben, ma már kőkorszakinak tűnő körülmények között zongoráztuk le. Viszont ennek is volt előnye. Például kevesebb volt a zaj. Egyszerűen levélben nem írtunk le mindent azonnal, ami az eszünkbe jutott. A papír, a toll, az írás lassúsága (mert arra is törekedni kellett, hogy szépen írjunk, hogy a másik el tudja olvasni; ezzel főként nekem voltak gondjaim a macskakaparásom miatt) megszűrte a gondolatokat, s mivel ezeket nem lehetett egy gombnyomással törölni (újra kellett kezdeni a levelet, mert a kihúzások nagyon rondák voltak), az ember alaposan megfontolta, hogy mit és hogyan ír le. Formába kellett rázni azt, ami ma szinte ömlik mindenhonnan, olyan sebességgel, hogy olykor még átgondolni sincs idő, ezért aztán a belepréselt indulattal, sértettséggel, haraggal landol. Talán ezért is van, hogy még ma is sokkal komolyabban veszek valamit, ami papíron van, mint azt, ami anyagtalanul jelenik meg a képernyőmön. (Az e-mailezés nagy vívmánya, hogy ma már vissza lehet vonni a dühből sebtében elküldött leveleket. Ezek annak idején nem is íródtak meg, mert mire papírt, tollat és borítékot szerzett az ember, már le is higgadt.)
Egy másik műfaj is kezd eltűnni: a szerelmes levél. Ez manapság jó esetben pár sornyi üzenet, rosszabb esetben emoji. Az én szerelmes lobbanásaim idején viszont ezek több oldalas művek voltak, óvatos bevezetéssel, lendületes középpel és érzelmekben tobzódó végkifejlettel, ahol már minden úgy csattogott, kondult és zengett, mint egy korai Wagner. Nem ritkán napokig kotlottam egy ilyen fölött, mérlegre téve minden jelzőt és fordulatot, mert – és ezt mindig is nehezen hitték el nekem – hiába volt viszonylag jó a fogalmazási készségem, ilyenkor törvényszerűen leblokkolt. Vagyis izzadtam és szitkozódtam rendesen. Talán azért is lehetett így, mert miközben a „profi” írás alatt sosem lebeg előttem a képzelt olvasó, nem gondolok arra, hogy vajon mire fog gondolni, addig a magánlevélnél szabadulni sem tudtam a szerelem tárgyának tekintetétől. Így pedig, ezt minden mesterember elmondhatja, rohadtul nehéz dolgozni. A legvégén viszont a kényszer és az elemi vágy mindenkiből kipréselte az alanyi költőt, azt, ami a mai lényegre törő (vagy csak lusta) üzenetekből fájóan hiányzik. Vajon lett volna annyi szerelmes vers a világon, ha évszázadokkal hamarabb találjuk fel a telefont?
A szerelmes levél súlyát tovább fokozta a várakozás (lásd még: „szerelmes szívemnek hét egész esztendő”). Mert annak bizony át kellett vergődnie a fizikai világ megannyi akadályán. Talán csak egyfajta választ vártam ugyanilyen sóvárgással: amikor különféle szerkesztőségekbe postáztam az első irományaimat, és vártam a szerkesztő reménykeltő válaszát. Máig bánom, hogy például Székely János (akinek mai ismertsége fordítottan arányos a jelentőségével) okos, de határozottan visszautasító levelét nem tettem el. Pedig többet tanultam belőle, mint elsőre gondoltam volna. Talán ennek is volt köszönhető, hogy nem kísérleteztem többé a versekkel (pedig a végén már meg is jelentek belőlük itt-ott), hanem végképp a próza felé fordultam.
Okos, de határozottan visszautasító levelet lányoktól is kaptam, nem könnyű eldönteni, hogy melyik volt fájóbb: az, amelyik az írói álmaimat, vagy az, amelyik a szívbéli vágyaimat törte ketté. Ideiglenesen. Utólag azt kell mondjam, mindannyiunknak jól jött, hogy szavakba kellett öntenünk, vagyis meg kellett szelídítenünk ezeket az olykor ellentmondásosan kavargó, feszítő érzéseket: a vallomástól a szakításig vezető ezernyi lépcsőfokot. Nevén nevezni azt, amit ma megold egy humoros GIF. Lassú volt és körülményes, és messze nem igazodott a kamaszszívek tempójához, amit ma kétségtelenül jobban szolgálnak ki az okoseszközök, a varázsát viszont semmi sem adja vissza. Dusinak is ezt fogom majd mondani: ha tényleg komolyan gondolja, írja le. Kézzel. Papírra. A saját girbegurba betűivel. Nincs az a modern női szív, amelyik ne értékelne egy kis romantikus körülményességet.
