Idén januárban ünnepelhettük volna a kárpótlási jegyek 35. születésnapját, ha volna mit ünnepelni. A rendszerváltáskor Magyarország a korábbi rezsimek által okozott személyi sérelem vagy tulajdonelkobzás miatt alkalmazta az utólagos vagyoni juttatást mint kárpótlást. Természetesen nem teljes kártérítésről van szó, csupán a sérelmek, veszteségek részleges pótlásáról, ezt már az akkori törvények is hangsúlyozták, döntően a magyar társadalom korlátozott teherbíró képességére hivatkozva.
A magánszemélyek a különböző kárpótlási törvények által meghatározottak szerint igényt nyújthattak be a kárpótlásra, a konkrét feltételeket három törvény szabja meg. Alapesetben a kárpótlás az 1939. május 1-jétől 1949. június 8-áig terjedő időszakban elszenvedett vagyoni károkra vonatkozik. Érdekes, hogy a harmadik törvény kis késessel, pótlólag szabályozza az életüktől és szabadságuktól jogtalanul megfosztottak kárpótlását – nevesítve pl. a deportálást és a szovjet kényszermunkát. Ez a törvény időben már szélesebb hatáskörű, az 1939. március 11. és 1989. október 23. között életüktől vagy szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak részére biztosít kárpótlást.
A késlekedés oka nyilvánvalónak tűnik: a rendszerváltáskor pozíciót vesztett baloldali erőknek még volt annyi parlamenti szerepkörük, hogy késleltetni tudták a szocializmus időszakában elkövetett törvénytelenségek jogszabályban való megjelenítését. Megjegyzendő, a kárpótlás egész intézményének komoly hiányossága, hogy az 1939 előtti időszak sérelmeivel nem foglalkozik, holott az első magyarországi zsidótörvény dátuma 1938. május 29., amikor is hatályba lépett az azévi XV. törvénycikk, amely a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának biztosítására hivatkozva korlátozta a zsidók arányát az értelmiségi pályákon és más területeken.
A kárpótlási jegyek felhasználása a 90-es évek tömeges privatizációja idején úgy-ahogy működött (becslések szerint kb. 200 milliárd forint értékben), ám azóta gyakorlatilag megszűnt az eredetileg megcélzott felhasználási lehetőség. A korábbi kormányok jogi vagy erkölcsi felelőssége ez ügyben nem, vagy csak kevés eséllyel vethető fel, mivel maguk a privatizációs ügyletek lényegében megszűntek, tehát évtizedek óta nincs mihez felhasználni a kárpótlási jegyeket.
A 2010-es években néhány esetben az állam elleni perekre is sor került, alapvetően amiatt, hogy a kárpótlási jegyek tulajdonosai nem kaptak érdemi lehetőséget a jegyek felhasználására. Egy 2013-as perben a Fővárosi Ítélőtábla kimondta, hogy nincs olyan hatályos jogszabály, amely arra kötelezné az államot, hogy a kárpótlási jegyek ellenében vagyontárgyakat, részvényeket, üzletrészeket vagy termőföldet ajánljon fel, illetve azokat visszavásárolja. Ez az ítélet azonban jócskán vitatható, mivel az eredeti törvényszöveg a jogalkotó szándéka szerint a valós kárpótlás megvalósulását alapozta meg, és elvárható lett volna, hogy ha a privatizációs lehetőségek végérvényesen megszűntek, akkor az állam más csatornákon keresztül pótolja azokat.
Fontos esemény volt a kárpótlási folyamatban, hogy 1992. december 1-jén bevezették a kárpótlási jegyet a Budapesti Értéktőzsdére. A bevezetéskori piaci ár 790 forint volt, a kárpótlási jegy címletértéke pedig 1000 forint. A jegy 1991. augusztus 10-től 1994. december 31-ig kamatozott, a kamat mértéke a jegybanki alapkamat 75 százaléka volt, így 1994. december 31-én a kárpótlási jegy kamattal növelt értéke (névértéke) 1742 forint lett (ez az érték lett a későbbi spekulációk alapja). A kárpótlási jegyet részvényre, termőföldre, illetve járadékra lehetett átváltani. A kárpótlási jegyek legutolsó részvénycsere-lehetősége 2006-ban volt, a még állami kézben lévő MOL-részvények eladásakor. A tőzsdei forgalmazás valamelyest javította a jegyek értékállóságát, de ez is rövid ideig tartott, a 2010-es évektől már nem beszélhetünk a jegyek piaci mozgásáról.
A kárpótlási jegyek kereskedését 2025 elején (a december 23-i felfüggesztés után, január 7-i hatállyal) megszüntették. Ennek a lépésnek a jogi alapja az volt, hogy az Európai Unió 1998-as, valamint 2014-es irányelve és az ezek nyomán 2012-ben és 2014-ben született európai parlamenti és tanácsi rendeletek a tőzsdei adásvételek elszámolására vonatkozó szigorításokat írtak elő. Az elszámolóházaknak, így a magyar KELER-nek 2025. január elsejétől kell megfelelniük a pénzügyi biztonság javítását szolgáló rendelkezéseknek. Ez vezetett ahhoz, hogy a kárpótlási jegyeket törölték a Tőzsde terméklistájáról, többek között azért, mert nem voltak dematerializálva, vagyis csak papíralapon léteztek, nem pedig digitálisan.
A lépés ugyanakkor komoly felzúdulást keltett, mivel mindenféle előkészítés, előzetes informálás nélkül történt, ráadásul a fennmaradó, még magánkézben lévő jegyekre vonatkozóan sem történt bármiféle „enyhítő” intézkedés. A kialakult körülmények között ugyanis a még fel nem használt kárpótlási jegyek (becslések szerint 2-3 milliárd forint névértékben) a tőzsdei kivezetéssel gyakorlatilag már semmire sem használhatók fel, nem forgalomképesek, érdemi privatizációs ügyletek pedig szintén nem léteznek.
Ennek következtében az a helyzet állt elő, hogy a kárpótlási törvényekben határidő nélkül lehetővé tett veszteségpótlás nem történik meg, a regnáló kormány lényegében nem tartja magára nézve kötelezőnek az elődök által hozott, hatályos törvényeket.
Azt nem lehet tudni, hogy hány főt érint a mai állapot, de nem is ez a lényeg. Egy esetleges teljes kárpótlás végülis csak mintegy 2-3 milliárd forintnyi terhet jelentene a költségvetésnek, ami a több mint 90 ezer milliárdra tervezett GDP-hez képest elenyésző, bőven a hibahatáron belül van.
A kormány több módon is orvosolhatná a bajokat. Egyrészt lehetővé tehetné, hogy a még ma is előforduló vagyonprivatizációban részt lehessen venni kárpótlási jegyekkel is. Jelenleg ugyan nincs széles körben ismert, nagyszabású, új állami privatizációs program, de egyedi akciók léteznek. Ilyen pl. a Belügyminisztérium és a Pénzügyminisztérium épületének eladása, de idesorolhatjuk a „kastélyprivatizációt” is, amelynek során semmi nem akadályozta volna a kárpótlási jegyek bevonását. Persze, az is nyilvánvaló, hogy az adott esetekben más cél vezérelte e kormányzatot.
További segítség volna a kárpótlási törvények szerint lehetséges gyakorlat, az önkormányzati lakások megvételekor kárpótlási jeggyel való fizetés. Korábban ez létező forma volt, bár az akkori jogértelmezés szerint a lehetőség csak az eredeti kárpótoltakat, a törvény szövege szerint a kárpótlási jegyek eredeti jogosultjait illette meg. Ez a korlát azonban nem valós, vagy legalábbis áthidalható, mivel az értékpapírtörvény alkotóinak eredeti szándéka szerint egy értékpapír különböző tulajdonosi csoportjai között nem lehet különbséget tenni.
Végül, a legegyszerűbb megoldás az lehetne, ha a kormány bármilyen korlátozás nélkül ajánlatot tenne a még magánkézben lévő jegyek megvételére. Ily módon berekeszthetne egy évtizedek óta tartó, sok vitát és keserűséget okozó folyamatot, és teljesíthetné több korábbi kabinet ígéretét arra vonatkozóan, hogy a kárpótlási ügyeket végérvényesen lezárják. Ehhez csupán némi emberségre, a kisemberek élethelyzetének megértésére volna szükség. Jelenlegi kormányunk eddigi gyakorlata alapján persze illúzióink nem lehetnek: gyanítható, hogy a kárpótlás teljes lezárása egy következő kormányra marad.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.