Csúcsos félgömb formájú építmény rondít bele a zöld tájba valahol Svájc Thurgau kantonjában. Nagyjából kéthavonta szelem át ezt az országot, és ilyenkor egy kíváncsi gyerekhez hasonlóan a legváratlanabb kérdéseket teszem fel a velem utazó svájci barátomnak, miközben a tájat bámulom az autó ablakából. A különös formát meglátva például azt, hogy mi az a ronda, távolról feketének tűnő kő- vagy betonképződmény, ami a legelésző birkák és az őket őrző barna láma vagy alpaka fölé magasodik. A barátom szemrebbenés nélkül, teljes természetességgel válaszolta, hogy az egy bunker bejárata, mintha magától értetődő lenne, hogy ezek a legváratlanabb helyeken gombákként nőnek ki a földből.
Mert Svájcban lényegében az is; teljesen normális. Mindenki pontosan tudja, hogy egy esetleges atomháború vagy bármilyen egyéb veszély, például természeti csapás esetén hol van az a bunker, amihez a lakcíme alapján tartozik és ahová mennie kell.
Az országban ugyanis az 1940-es évek és 2025 között mintegy 370 000 atombunkert építettek. Annyit, hogy valamilyen vészhelyzet esetén a teljes lakosságot, vagyis nagyjából 9 millió embert tudnának többé-kevésbé kényelmesen ezekbe zsúfolni.
,,A lakosság többsége olyan épületekben él, amelyek saját óvóhellyel rendelkeznek. Ha viszont egy lakott épületben nincs óvóhely, a közelben nyilvános óvóhelyek állnak a lakosság rendelkezésére” – szerepel a Svájci Konföderáció honlapján.
Prepperek országa
A nyilvános óvóhelyek többsége a második világháború időszakában és közvetlenül utána épült. Annak ellenére ugyanis, hogy Svájc már az 1800-as években nyilvánvalóvá tette a semlegességét, és hogy kimarad minden típusú háborúskodásból, a fasista Olaszország és a náci Németország közötti apró ütközőállamként nagyon is fenyegetve érezte magát. A kantonoknak emiatt konkrét és alaposan kidolgozott terveik voltak arra az esetre, ha a háborúban álló szomszédos államok közül valamelyik Svájcra is szemet vetne.
Ilyen volt például az, hogy veszély esetén a teljes lakosság felvonul a hegyekbe, ahová 80 évvel ezelőtt az ellenség viszonylag nehezen tudta volna követni őket. De a 40-es évekre a svájci építőmestereknek és mérnököknek bőven volt gyakorlata abban is, hogyan fúrjanak alagutakat az ország nagyrészén elterülő, gyakran több mint 4000 méteres Alpok szikláiba.
Az ötletet a meglévő tudással ötvözve kezdtek tehát a hegyekben óvóhelyeket építeni, amik az évek alatt alagútrendszerekkel összekötött erődítményekké alakultak. Fűthető, villannyal és vízzel ellátott iskolák, kórházak és alvókörletek, valamint fegyverraktárak és generátorok tucatjai vannak mélyen elrejtve a hegyek belsejében évtizedek óta.
A többségük pedig készen is áll arra, hogy bármikor használatba vegyék őket.
De vannak bunkerek elrejtve a föld alatt is, amiknek a bejárata az az ocsmány fekete dugó, amit én is kiszúrtam a földeken. Tucatnyi erődítmény pedig egyszerű családi háznak vagy panelháznak tűnik, valójában viszont arra tervezték őket, hogy mindent túléljenek. A padlók, a falak és mennyezetek vasbetonból épültek, a nyílásokat robbanásbiztos ajtók és záróelemek fedik, a nagyobb bunkerek pedig légzsilippel is rendelkeznek, hogy amennyiben a külső levegőt veszélyesnek ítélik, az ne jusson be a bunkerekbe.
