film;könyv;

Pasolinitől Tarrig

Hogy milyen a jó film, mint általában mindenről, arról is megoszlanak a vélemények. Szeretünk filmet nézni, szeretünk filmekről beszélgetni. S valljuk be: a filmekről és rendezőkről olvasás megmagyarázhatatlan örömmel párosul. Íme egy új, az örömszerzést támogató, színvonalas és élvezetes könyv.

Pintér Judit filmkritikus, szerkesztő, a Magyar Filmintézet munkatársa, a Magyar Nemzeti Filmarchívum lapja, az 1960 és 2007 között (nyomtatottan, majd online) létező szakmai folyóirat, a Filmkultúra szerkesztője, később a Duna Televízió filmszerkesztője legújabb, Mesterek és hazák 2 című kötetében a magyar és az olasz filmtörténet emblematikus korszakairól és alakjairól szóló, különböző helyeken megjelent, kötetbe rendezett írásaiban komoly értékmentésre vállalkozik.

A magyar filmért rengeteget tett, fontos szakemberekkel és rendezőkkel készült interjúk – Nemeskürthy István, Jancsó Miklós, Magyar Dezső például – élvezetes olvasmányok.

A kötetbe két interjú került be a nemrég elhunyt, a magyar és az egyetemes filmművészet megkerülhetetlen alkotójával, Tarr Bélával. A 2016-os beszélgetésben mondja Tarr: „A Sátántangóban nagyon egyszerű volt a helyzet. Ott annyi történt, hogy Krasznahorkai megírta a regényt, amit mi már 1985-ben meg akartunk csinálni, de mindenhonnan kirúgtak vele, mindegy… Hosszú és unalmas történet, már nem szeretek visszaemlékezni… Szóval, írtunk talán forgatókönyvet Krasznahorkaival, de a végén azt mondtuk, a francba, nem érdekes. Egyszerűen kiszedtük a regényből a jeleneteket, és leforgattuk őket. Tehát nagyon hűek voltunk a regényhez, néha egy-két dolgot hozzátettünk, hogy az érthetőséget segítse.” A személyes és szakmai kérdéseket körüljáró interjúk rávilágítanak egy-egy társadalmi problémára, tünetre, jó összefoglalóit adják egy-egy időszaknak.

„Az ország barbársága ismétlődő, állandóan visszatérő dolog. A letörések, az igába hajtások vadállatisága konzerválja itt szerintem a barbárságot és a civilizálatlanságot, amit ma is bárhol lehet tapasztalni, utcán, villamoson. A büszkeségüket, a sajátosságaikat elveszített emberek esnek itt egymásnak. Gyakran mondják panaszosan, hogy ez civilizálatlan ország, amelyet még a kereszténység sem hatott át eléggé” – nyilatkozta az idén januárban nyolcvanéves író, forgatókönyvíró, rendező, Cseh Tamás alkotótársa, Bereményi Géza (Eldorádó, A nagy generáció, Megáll az idő, Kojot négy lelke) 1989-ben, s nem mondunk vele újat, ha úgy véljük, ezek a megállapítások – az elmúlt tizenhat év tükrében – a mai napig helytállóak.

Híres a semlegességéről, mégis felkészültebb egy külső támadásra, mint bármely más ország a világon. Svájcban normális, hogy a hegyoldalakban és a városok alatt erődítményrendszerek húzódnak, vagy hogy egy átlagosnak tűnő családi ház valójában atombunker.