Szabadon kötődve

„A Ferenciek tere központi helyen van. Jó lenne, ha 12 éves korodban lenne már valamiféle képed Budapestről” – mondta egyszerre vágyakozón és szemrehányóan a minap egy nagypapa az unokájának. A kisfiú nem Magyarországon él, csak látogatóban volt itthon a nagyszüleinél, ami szinte mindennapi helyzet ma már. A külföldön élő magyar felnőttekről, és itthon maradt szüleikről a családi élet újraépítése, a kommunikáció és a beilleszkedés nehézségeiről gyakran olvashatunk, a más országokban élő magyar gyerekek életéről azonban kevesebb szó esik. Ez utóbbinak szenteli Raskó Gabi immár a második kötetét, és egy több ezer fős Facebook-csoportot.

A szerző két évvel ezelőtt a Hoztunk nekünk Túrórudit? című kötettel kezdte csokorba fűzni azok történeteit, akiknek nemigen volt beleszólásuk abba, hol élnek. Az esetleges folytatásról akkor lapunknak azt nyilatkozta: „Nagyon érdekes lenne 10-20 év múlva megkérdezni, hogy mi van velük, beszélnek-e magyarul, hol élnek. Megtudni, hogy ki költözött haza és miért, vagy aki kint maradt, miért döntött így.”

Mégis, már 2025-ben megszületett az újabb rész Hoztok nekünk még több Túrórudit? címmel, ismét gyerekek elbeszéléseiből. Olyanokéból, akik – ahogy a szerző is gyerekként, majd családanyaként – idegen országban nőnek fel, tanulnak új nyelveket, járnak iskolába, szereznek barátokat, ismernek meg szokásokat, találnak hobbit Szenegáltól Kínáig, Hollandiától Thaiföldig, Svédországtól Portugáliáig. Néhányuk több országban zajlott és zajló mindennapokról is beszámol, így fér meg egy fejezetben Észak-Írország és Mauritius vagy India és Costa Rica. Szó esik hiányérzetről – nagyszülők, itthoni barátok és ölelések –, és pozitívumokról. Például szabadságérzetről: a belga iskolában „valahogy hagynak engem önmagamnak lenni. Nem arra kíváncsiak, hogy mit nem tudok, hanem arra, hogy mit tudok.” Vagy az itthoni és az ottani elfogadás közötti különbségről: „A magyarok sajnos sokszor nem tudják, hogyan kellene viselkedni a másképpen kinéző emberekkel, például megfogják a hajunkat anélkül, hogy megkérdeznék, vajon nekünk oké-e.”

Kiderül a paprikás és rakott krumpli, Kippkopp, Rumini és Süsü, a Balaton és a budapesti állatkert magyarságformáló ereje, de az is, hogy a gyerekek nem a saját generációjuk, hanem a szüleik magyar kulturális élményeit, kedvenc zenéit, könyveit, filmjeit ismerhetik meg külföldön. Azaz jobban ismerik Halász Juditot és a Republicot, mint Cseri Hannát és Azahriaht. Ami nehezítené az itteni be-és visszailleszkedést, mégis a legtöbben szívesen élnének akár most, akár később Magyarországon.

Talán azért is, mert mesterkélt és kötelességszerű helyett természetes és eleven a hazaszeretetük.