Közeledik a választás. Az egészségügy pedig – mint ilyenkor szinte mindig – a kommunikáció peremére szorul. Nemcsak a kampányban, hanem a politikai gondolkodásban is.
Kétségtelen: nehéz olyan társadalmi közegben élni és dolgozni, ahol megrendült mindaz, ami a hétköznapi élet biztonságához szükséges. Mégis úgy tűnik, a politikai küzdelemben az egészségügy pusztán nyűg, egy kötelezően cipelt teher.
A 15 éve uralkodó egészségpolitika követte az elődöket (2005-2008), és szakmailag, morálisan, sőt jogilag is lerohasztotta a gyógyítás világát. Ennek következménye, hogy ma már nincs valódi bizalom az intézményrendszer iránt - és ez egyformán igaz a kórházakra, az orvosokra, az ápolókra, a védőnőkre, a mentősökre és a megmaradt szakdolgozókra. A kormányzati kommunikáció sikerekről beszél és számokat sorol, miközben a mindennapi tapasztalatok gyakran cáfolják ezeket. Lényeges kérdésekről alig esik szó, miközben a valóság sokszor ott kezdődik, hogy van-e WC-papír egy osztályon.
Az ellenzéki diskurzus a politika saját nyelvén szól. Egy tanyán élő asszony ezt nem érti. Ő csak azt látja: az állatorvos hamarabb ér ki a teheneihez, mint a mentő vagy az orvos a férjéhez.
Az emberek ebben elfáradtak. Arra vágynak, hogy legyen már valaki, aki átlátja a teljes valóságot. Aki nemcsak a szuperkórház csillogó belgyógyászatát és a sztárorvosokat látja, hanem az egész romhalmazt. A teljes „fekete dobozt”, amelybe az egykor működő népegészségügy beszorult: a tanyák, a kisvárosok, a vidék és most már a nagyvárosok lakosságának ellátatlanságát. Üres tér keletkezett – és ezt az emberek pontosan érzik.
De a társadalmi közhangulat nem ér fel a politikusokig. Az emberek nem rendszerekről akarnak vitát hallgatni, nem érdekli őket, mi van más – boldogabb – országokban. Legyen szó az Egyesült Királyságról, Hollandiáról vagy Amerikáról. Nem akarnak angol betűszavakat megtanulni. Itt akarnak biztonságot, kiszámíthatóságot és emberi bánásmódot tapasztalni.
Ezt nem pótolja a „betegbiztonság” lejáratott, eredetileg is félreértett jelszava. Egy szó, amelyet sokan értelem és cél nélkül használnak, mert jól hangzik. Csakhogy van egy súlyos probléma: a fogalom erkölcsi tartalma. Mire használja egy politikus a betegbiztonságot? Saját hitelességének igazolására? Csak előretolja, mint egy hóekét, és bizonyítja vele, hogy minden, amit mond vagy tesz, a betegért van.
Ez nem ideológiai kérdés. A beteg pontosan tudja, miféle biztonságban van ma a magyar egészségügyben. Az ígéretek halmazából valójában csak egy dolgot szeretne tudni: jövőre milyen biztonságban lesz, ha más felel az egészségügyért? Sokan azt gondolják, hogy ennél csak jobb lehet.
A betegbiztonság nem technológiai, hanem erkölcsi kérdés. Az ápoló-, szakdolgozó- és orvoshiány okozta kár előre látható volt. A statisztika emberek halálában méri ezt a kárt, de hogyan számol a döntéshozó? A panaszáradaton kívül egy szó sem esik arról, kinek a felelőssége, kinek a hibája, hogy ide jutottunk.
A felelősség rendszerszinten kezdődik. Először a politika, az egészségpolitika szintjén. Erről a politikus ritkán beszél, mert nincs vele sikere. Ritkán teszi fel a kérdést: hol van a csapda? Mert ha feltenné, máris nem lenne olyan bátor az ígéretekkel.
Ki beszél ma a betegről? A politikai retorikában puszta eszközzé vált: elképzelések igazolására szolgál. Kant világosan megfogalmazta erkölcsi elméletében, hogy az ember soha nem lehet pusztán eszköz, csak cél. Ha egy tanyán élő asszony számára elérhetetlen a szuperkórház, akkor mi értelme az erről szóló beszédnek? Mihez mérten legyen jobb az egészségügy?
Eleve abba kellene hagyni a klinikum misztifikálását. A betegek sokkal nagyobb százalékénak van szüksége egészségének megtartására, műtét utáni ápolásra, rehabilitációra, mint arra az örömre, hogy milyen csicsás kórházakban műtenek az orvosok. Ahhoz sincs köze, hogy elég haszna van-e a magánegészségügyből az orvosnak: ez egy normális egészségügyben a legutolsó kérdés. Mit ér egy megoperált térd vagy csípő, ha nincs dietetikus és nincs gyógytornász? Pedig ők kellenek ahhoz, hogy ne kerüljön újra műtétre a beteg.
Van-e jogosultsága a magánellátásnak növelni a hasznát, miután lenyúlta a közellátásból az orvosokat, szakdolgozókat? Egy olyan országban, ahol az emberek kilencven százaléka nem tud egy komolyabb fizetős műtétet kifizetni. A rendszerek önmagukban semmit sem érnek, ha nem az embereket szolgálják. Egy elszegényedett országban, ahol identitásukat vesztett orvosok és szakdolgozók bolyonganak, és az egészségügyet fenntartó hivatások morálisan elveszítették az integritásukat, nem kellene először a biztos alapokat lerakni?
A politikusok egy dolgot nem látnak: a beteget. Ha látnák, fejéről a talpára fordítanák a jelen valóságát. Megértenék, hogy a világ nemcsak klinikákból és kórházakból áll, hanem a kiüresedett háziorvosi rendelőkből, a betegágy mellől hiányzó ápolókból, a családok mellől eltűnt védőnőkből, gyógytornászokból és dietetikusokból, akiknek igencsak lenne dolguk a magyarországi populáció betegségeinek kordában tartásával.
Mi lenne, ha nem szorítanák ki a szakdolgozói tudást a közéletből, a politikai döntéshozatalból, a szakmai bizottságokból, az intézményi döntéshozói testületekből? Ha kötelező lenne az 50-50 százalékos orvosi és szakdolgozói tudás alkalmazása, közelebb jutnánk egy nép egészségének megtartásához.
Egy jó rendszerben a betegbiztonság kérdése egyszerű: ki felel a betegért valójában? Hány orvos, ápoló szakdolgozó kell a feladatokhoz? És hány egészségpolitikusnak van ma erről biztos tudása?
A beteg nemcsak választópolgár, hanem elsősorban ember. És az emberek az egészségügy jövőjét végül nem a politikai beszédek alapján fogják megítélni. A döntő pillanat az lesz, amikor valaki egészségügyi segítségre szorul – és kiderül, van-e ott valaki, aki valóban segít neki és felel érte.