Háborúk, szarkofágok, galaxisok (Hász Róbert: Jelentés)

Fábián Marcell pandúrdetektív nyomozásaira épülő regénytrilógiája révén 2018–2022 között a szélesebb olvasóközönség is megismerte a szerző írásművészetét, aki korábban is nagy kedvence volt már egy vájt fülű, szépirodalomra éhes olvasói hadnak A künde, a Diogenész kertje, a Júliával az út vagy akár a Végvár című regények megjelenésétől fogva. Ezúttal ismét egy elbeszélésgyűjteménynek örülhetünk, annál is inkább, mert a legutóbbi tizenhét éve látott napvilágot (Sok vizeknek zúgása, 2008). A Jelentés című válogatásban harmincöt rövidebb és hét hosszabb írásmű kapott helyett – garantáltan magas esztétikai minőségben, és azonnal saját világába szívó hatással!
A Pangea cikluscím alatti rövidebb terjedelmű írások csokrában életrajzi ihletésű tárcanovellák sorjáznak, és elsősorban az emlékezet hasznosításával idézik meg a délvidéki, bácskai- bánáti szülőföld gyerek-, majd serdülő- és felnőttkori helyszíneit, eseményeit, fontos és emlékezetes alakjait, ezek tetteit, a sorkatonai szolgálat szerb–albán határon eltöltött időszakát – egészen az 1991-es kényszerű áttelepülésig, amitől fogva már Szegeden vagy éppen nyugat-európai (Franciaország, Németország), könyvmegjelenésekhez kapcsolódó felolvasó körút során keletkeznek megörökítendő élmények. A dédszülők, nagyszülők, barátok, ismerősök mellett John Wayne- vagy Rejtő Jenő-i figurák tűnnek elő a múltból – mind biográf puzzle-darabkákként keresve és találva meg helyüket a szerző szépirodalmi tablóján.
A hosszabb terjedelmű írások, melyek között helyet kapott egy a XIX–XX. század fordulóján játszódó Fábián Marcell-novella is, inkább a fiktív szépirodalom felől olvasandók. A Mire a bárdok megérkeznek című az európai kontinenst is elhagyja, és egy Birodalom távoli sivatagi gyarmatának békeszerető és költészetkedvelő helytartójának öregkori felajzottságát jeleníti meg (miközben már az íját sem tudja felajzani). A kötetnek is címet adó Jelentés az istenek alkonyát az emberi mulandósággal ötvözi, az Olvadás című pedig olyan, mintha Madách Az ember tragédiájának eszkimó színje utáni világot festené meg lovecrafti színekkel. De van itt francia lovagi elbeszélést imitáló írás is, aminek hőse a Szentföldről hazafelé tartva a Magyar Királyság Carpathia hegyei között keveredik szürreális kalandba. Ahogy az sem mindennapi, ahogy a Képek özvegyasszonya kezeli az első világháborúból hazatért, lélekvesztett férjének tévelygését.
Végezetül – a kötet végén és annak legterjedelmesebb írásaként – Az ember, aki hegyet csinált a felhőkből című prózamű több értelemben is kombinálja a kétféle elbeszélésmódot, és az életrajzi elemekből építkező, az írói jelennel keretezett, gyerekkori szenttamási tanyasi nyaralás eseményei közé szövi be az egyszerre tudományos és mitologikus, fiktív világ- és érzékeléstörténetet, mégpedig úgy, hogy érdekes motívumáthallások is megképződnek az egyes hosszabb elbeszélésekkel. Elég pazar!
Ami viszont kevés kivétellel mind összeköti a kötetben helyet kapó írásokat tematikus szinten: az a háború. Vívják bár régmúltban, jelenben, jövőben, távol s közel, állandóan és meghatározóan jelen van és jelentéssel bír – a délszláv polgárháború közvetlen hatása a szerző életére és a novellák tartalmára vonatkozóan egyértelmű. Nemcsak mintha része az egzisztenciának, hanem általánosságban is elvitathatatlanul az. Minden más elvész, odalesz, átalakul, a háború soha. Ott van a sorokban, és a sorok között is.
Azon sorok között, melyek kimunkált, pontos mondatokként, precíz műgonddal megformált szerkezetben veszik le lábáról az olvasót. Mert a mesterségbeli tudással egyetemben a szépség hordozói, és nemcsak szórakoztatnak, de súlyuk ellenére is édes tehertételek, kerülve minden felszínes fecsegést. Ami a kortárs (magyar) irodalomban egyre ritkább fogás. (Kortárs Kiadó, 2025. 322 o.)