A most megjelent Betonba hímezve a második regénye, a koncepciója azonban már közel tíz éve foglalkoztatja. A Mély levegő 2018 és 2020 között íródott. A Betonba hímezve formabontó, akár felforgatónak is nevezhető szöveg. Gondolkodott azon, milyen pozíciója lenne a kortárs magyar irodalomban, hogyha ez utóbbi könyvvel debütál?
Sokat vacilláltam ezen. Aztán egy barátnőm azt javasolta, hogy előbb írjam meg Vera történetét, és aztán majd jöhet ez a másik, „különös” könyv. Ám ennél fontosabb volt, hogy egy ponton a Mély levegő kapcsán éreztem úgy, hogy ezt a szöveget meg tudom írni. Kivitelezhetőbb és beláthatóbb feladatnak tűnt: a története, bár flashbackekkel tarkított, de lineáris történet, amelynek a befogadása is egyszerűbb. A Betonba hímezve elkészítéséhez még sok tapasztalatot kellett szereznem az írásban. Tudtam, hogy egy apokrif bibliatörténettel azért majd nagy fába vágom a fejszémet.
A bibliai történetek és figurák a szövegben részletgazdagon leírt képzőművészeti alkotások, festmények, szobrok révén is megjelennek. A Betonba hímezve ezért, bár elvontabb szöveg, bizonyos szempontból mégis személyesebbnek hat az előző köteténél, hiszen ön művészettörténész, ahogy főhősének édesanyja is.
Ebben a karakterben valóban nagyon benne vagyok. Sokszor megkérdezik az új könyv kapcsán, hogy ez is olyan személyes jellegű-e, mint a Mély levegő, hiszen a legtöbben Verával azonosítanak. Sok mindent kölcsönadtam Verának, az ő hangja azonban nem belőlem jött, azt ki kellett kísérleteznem. Az első regényem esetében megvoltak a történések, de nem volt hang. A második kötetnél azonban a hang volt meg először, ezért érezhető személyesnek, olykor sokkal személyesebbnek is, mint a Mély levegő. Az anya alakjában benne vannak az életemet meghatározó, nagy félelmeim, de benne vagyok a főhősben, Fruzsinában, és ott vagyok Máriában is, a férjem pedig Józsefben.
Már-már misztikusnak hat egy ilyen tematikájú regény kapcsán az, hogy egy szereplő hangja megszólal a szerző a fejében.
Olyannyira az, hogy ez a jelenség éppen azokat a misztikus nőket idézte fel bennem, akik a példaképeim voltak ebben a történetben, akik a saját látomásaikról, tapasztalásaikról, érzéseikről beszélnek. Tudjuk, hogy ezek az írások mindig férfiközvetítéssel, cenzúrán keresztül jöttek létre, hiszen sokan írástudatlanok voltak, de ezek a szövegek még így is nagyon felforgatók tudtak lenni. Az én főhősömmel is ez történik, hiszen hall bizonyos hangokat, és ugyanez megtörtént velem is. Talán azok, akik annak idején valamiféle sugalmazott élményt éltek át, hasonlót érezhettek, és hasonlót tapasztalt Fruzsina is. Ettől válik még személyesebbé a regény, annak ellenére, hogy senki sem gondolja, hogy Fruzsina azonosítható lenne velem.
A Betonba hímezve, ha elvonatkoztatunk attól, hogy a főhős szerelmi bánatát okozó férfi történetesen Jézus, a misztikum mellett a realitás felől is megközelíthető, hiszen voltaképpen az elhagyatottság élményét, egy szakítás tapasztalatait dolgozza fel.
Ez a szöveg tulajdonképpen szerelmes próza. Azzal nehéz azonosulni, hogy valaki Jézust gondolja férjének, egy kapcsolat vége, az elhagyatottság érzése azonban mindannyiunknak ismerős. A kiindulópontom az volt, hogy egy középkori misztikus szent történetének parafrázisát írtam meg. Ezeknek a misztikusoknak is a legtöbbször van hátterük, előtörténetük, családjuk. A regény első változatában Fruzsinának nem volt múltja, szinte lebegett, tele volt az élete megválaszolatlan kérdésekkel. Úgy éreztem, én magam sem ismerem őt eléggé, így végül készítettem vele egy mélyinterjút. Persze tisztában vagyok vele, hogy a kérdéseket és a válaszokat is én írtam, ám valahogy Fruzsina hangja válaszolt, akár egy drámajátékban. És ekkor sok minden kiderült a múltjáról is.
Jézus a regényben nemcsak Fruzsinát hagyta el, hanem számos más nőt is. Úgy bukkan fel, mint „a fájdalom Don Juanja”, ami egyszerre jelentheti a keresztút fájdalmát, ugyanakkor a más nőknek okozott fájdalmat is.
Ezt a fordulatot Émile Michel Cioran Könnyek és szentek című kötetéből kölcsönöztem. Ha nincs Cioran könyve, az én regényem sem létezik. Miután először beleolvastam, más ember lettem, és megjelent Fruzsina hangja a fejemben. Cioran láttatja Jézust egyfajta nőcsábászként, aki elementáris hatással van a nőkre, és akinek a közelsége egyszerre ígér szenvedélyt és szenvedést. Ezek a szentek gyakran sanyargatták magukat, és jól tudjuk, hogy a fájdalom és a gyönyör között vékony a határ. Noha Fruzsinát szándékosan nem akartam ilyen önsanyargató nőként ábrázolni, az alapkoncepcióban nagymértékben támaszkodtam Cioran művére.
Míg Fruzsina hétköznapi életébe kúszik be a szakralitás, addig a szakrális személyek – Mária vagy József – hétköznapi emberekként jelennek meg.
Az volt az irányelvem, hogy a szöveg össze-összeérő rétegekből álljon, egyfajta lebegő hatása legyen: a szakrális a profánnal, a profán pedig a szakrálissal keveredjen, és emelje, egymás tükrében láttassa egymást. Volt tehát ebben egyfajta tudatosság, ám számos párhuzamra én is csak a sokadik olvasás során döbbentem rá.
Olvashatunk arról, hogyan élte meg Mária a szülést, vagy milyen kihívásokkal nézett szembe József mint nevelőapa. Mária esendő emberként való láttatása felidézte bennem Colm Tóibín Mária testamentuma című kisregényét is.
Akkoriban jelent meg az a könyv, amikor már foglalkoztam ezzel a szöveggel. Volt is bennem némi egészséges féltékenység, hogy na, ezt akkor már valaki megírta. Ám, bár nagy hatással volt rám a könyv, meg is nyugodtam, mert tudtam, hogy én más irányba szeretnék elmenni, és a női tapasztalásra szeretném helyezni a hangsúlyt. Tóibín Máriája dühös és keserű, az én Máriám nem ilyen. Már csak azért sem, mert magamat és a családom más női tagjait is beleírtam nemcsak Máriába, hanem a regény más nőalakjaiba is.
Az is fontos koncepcióm volt, hogy a bibliai szereplők ne mondják ki egymás nevét, így velük is könnyebb azonosulni. Azért is fontos ez, mert itt van ez a kétezer éve ismert történet, ismerjük a kliséit, a motívumait, a művészettörténeti ábrázolásait, ritkán gondolkozunk el azonban azon, hogy mi is történt tulajdonképpen. Pedig ha valamiért, ezekért az elképesztő történetekért és árnyalt ember- és lélekábrázolásokért igazán megéri olvasni a Bibliát, akkor is, ha nem hívő az ember.
A Betonba hímezve számos bibliai eseményt is megidéz, az egyik, a feltámasztott Lázár története azonban kiemelkedő történetszál a regény egészében. Miért éppen ez a történet ilyen fontos?
Nehezen tudom már pontosan felfejteni az okot és az okozatot, de több helyről jutottam el Lázár történetéhez. Nagyjából tíz éve jelent meg posztumusz David Bowie Lazarus című száma, amelynek a vizuálisan rendkívül erős klipjét is rengetegszer megnéztem. Ezenkívül néhány éve tartottam egy húsvéti előadást is, amelynek a keretében a feltámasztottról és a feltámadottról is beszéltem. Az, hogy Lázár feltámasztása egyfajta előképe Jézus feltámadásának, persze művészettörténeti közhely, mindenesetre akkor nagyon beleástam magam ebbe a témába. Ez a kettő együtt erőteljesen hatott rám. Olvastam John Carroll Jézus, a létező című könyvét is, amelyben a szerző sokat foglalkozik a Lázár-történettel, illetve Giotto-rajongóként a Lázár feltámasztása című kép is nagy jelentőséggel bír számomra. Ebben a történetben is összeért a szakrális és a profán, hiszen Fruzsina apja mint patológus elemzi, hogy mi történik az emberi testtel a halál után, miközben a bibliai csodáról beszél. Ráadásul Lázár feltámasztását csak János evangélista írta meg, a másik három evangélistánál nem olvashatjuk, noha ez a legnagyobb csoda. Ez az egyedülállóság erősen foglalkoztatott. A Betonba hímezve Jézus több csodáját realistán értelmezi, így logikus és könnyű megoldás lett volna kihagyni, vagy egy másfajta értelmezést adni neki. Részemről viszont kardinális volt, hogy Lázár feltámasztása egy az egyben bekerüljön a szövegbe, kétség nélkül.
A kötet címe számos értelmezési lehetőséget kínál. A megmerevedett, „betonba öntött” szenteket és bibliai alakokat úgy ruházza fel a történet esendő, emberi tulajdonságokkal, mintha maga a szerző is betonba hímezne.
A regény sokáig a Szent Fruzsina a gangon, illetve Szent Fruzsina a kádban munkacímen futott, ám rájöttem, hogy nem szeretném, ha szerepelne a címben a „szent” szó. Aztán tartottam egy művészettörténeti előadást női alkotókról, amelybe szerettem volna beletenni Imre Mariann Szent Cecília című szobrát, amely a betonba hímzés technikájával él. Éppen erről az installációról olvastam egy tanulmányt, amikor rádöbbentem arra, hogy itt az én könyvemről van szó. Ugyanis egyszerre van benne jelen a szakrális és a profán, és bár a szakrális dolgokat szokás a merevséghez társítani, ha jobban belegondolunk, rájöhetünk, hogy a hétköznapok is lehetnek betonkeménységűek, sokszor pedig épp a szakralitás az, ami meglágyítja őket.
+1 KÉRDÉS
Első regénye, a Magyarországon zajos szakmai és közönségsikert arató Mély levegő nemrég jelent meg Amerikában, illetve Franciaországban is. Mennyiben tér el a kötet külföldi fogadtatása a hazaitól?
Alapvető különbség, hogy itthon nem lehet érezni, hogy egy másik országban mi történik egy könyvvel. A hazai megjelenést a szerző szinte a bőrén érzi. Ugyan kapok listákat a kinti sajtómegjelenésekről, ezeket kontextusba helyezni azonban már jóval nehezebb. Mindenesetre a franciák inkább a főhős, Vera szabadulástörténetére helyezték a fókuszt, nem a bántalmazó kapcsolatra, amelyből kilép. Ami az amerikai megjelenést illeti, persze, azt is követem, és amikor megjelent a könyvről egy kritika a The New York Timesban, akkor azért másképp mentem a játszótérre a kisfiammal, és más lelkülettel löktem őt a hintán.
