Véget ért a neoliberalizmus korszaka

A változások időszakát éljük át. S ezt tükrözte Mark Carney davosi beszéde is. A kanadai kormányfő a hagyományos transztatlanti kapcsolatok védelmezőjeként, Donald Trump ellenpontjaként lépett fel. Mit gondolt a beszédről?

Számomra azért ütött akkorát ez a beszéd, mert a liberálisok fellegvárának az elsőszámú vezetője jelentette be, hogy a neoliberális korszak lezárult, már nem működik tovább. Helyére pedig a második világháborút megelőző imperialista világrend tér vissza. A neoliberalizmus a korlátlan globalizáción és a versenyhelyzet korlátlan fokozásán keresztül tette lehetővé mindenki számára a gazdasági növekedést, ebben az új világrendben viszont a nagyhatalmak a nyers erővel fogják maguknak a saját növekedésükhöz szükséges feltételeket biztosítani. Nagyon úgy fest, hogy az életünk hátralévő részét egy zordabb világban fogjuk leélni és örülhetünk majd ha legalább a háborút nem kell testközelből megismernünk. Így ha van egy fontos tanulsága számomra a neoliberalizmus bukásának az az, hogy a kritikai gondolkodást mellőző dogmatizmus előbb utóbb a legjobb dolgokat is tönkreteszi. Csak azért mert valami évtizedeken át jól működött az nem jelenti azt, hogy a jövőben is jól fog működni ha egyébként a világ meg egyre gyorsuló mértékben megváltozik. A liberalizmust nem Donald Trump, és nem is a jobboldali populizmus végezte ki hanem a dogmatikus progresszív liberalizmus.

Hogy ment félre ez az egész?

A neoliberalizmus egy gazdasági és politikai ideológia mely egy dollár és New York központú világgazdaságban a piacok és az egyén korlátlan szabadságát hirdeti. Ez az irányzat egy reakció volt az 1929-33-as nagy gazdasági világválságot követő keynesiánus modell válságára. A hetvenes éveket jellemző recessziós és stagflációs környezetből a Ronald Reagan és Margaret Thatcher által meghírdetett gazdaságpolitika vezette ki a világot. A munkaerő és pénzügyi piacok deregularizációjával, valamint az állami tulajdonú vállalatok privatizációjával letették a neoliberális világrend alapjait. Mindezt a hideg háború végeztével Bill Clinton elnöksége idején lett tökélyre fejlesztve a piaci fundamentalizmus, a multikulturalizmus, a környezettudatosság, a totális globalizáció és a korlátlan világkereskedelem meghirdetésével. Mindez látványos növekedést, emelkedő életszínvonalat és relatív stabilitást adott a világnak. De ahogy minden rosszban van valami jó, úgy minden jóban is van valami rossz, és itt ma már látszik, hogy a megállíthatatlanul gyorsuló vagyonkoncentráció lett az egésznek a rákfenéje. Idővel a létrehozott gazdagság egyre nagyobb része került a társadalom egyre szűkebb rétegéhez. Ráadásul a világunkat négy láthatatlan erő: a technológiai robbanás, a közösségi média térhódítása, a klímaváltozás és a fejlett világ elöregedése elkezdte átalakítani. Ezek összessége miatt pedig a társadalom egyre nagyobb része vált frusztrálttá majd elkeseredett. Mindeközben a neoliberalizmus képviselői a nem kívánt társadalmi és gazdasági folyamatokat látva nem felülvizsgálni és korrigálni próbálták a receptjüket hanem inkább a “minél több, annál job” elvet követve egyre kontraproduktívabb módon nyomultak tovább az eredeti úton. A bicikli egyszerűen túl lett tolva.

Volt egy esemény, amihez ez az egész folyamat köthető?

Egy közel húszéves periódus egymást követő történelmi eseményei vezettek el oda, hogy 2026 januárjában Mark Carney ki merje jelenteni, hogy nincsen tovább, a neoliberalizmus és a globalizmus korszaka lezárult. A 2008-as világválság bebizonyította, hogy a pénzügyi rendszerek korlátlan deregulációja és összekapcsolódása háborús méretű pusztuláshoz vezethet a gazdaságban ha valahol egy eszközbuborék szétrobban. Mindemellett ez a krízis egy effektív gazdasági fegyvert csinált a dollárból. A Krím félsziget 2014-es orosz annektálása rámutatott, hogy még a neoliberalizmus áldásai sem képesek a béke garantálására Európában. A 2015-ös migrációs válság gyakorlatilag felszámolta az Európai Unió legnagyobb vívmányát, a schengeni határ rendszert, míg a 2020-as covid pandemia megmutatta, hogy milyen veszélyeket hordoz magában a totális globalizáció. A 2022-es Ukrajna elleni orosz invázió fegyvert csinált az energiahordozókból, a 2023-as, az Izrael és a Hamász közötti háború pedig világossá tette Európában, Észak Amerikában és Ausztráliában, hogy a multikulturalizmus ebben a formában nem folytatható tovább, mert ezzel olyan távoli konfliktusokat is importálunk az országunkba, amelyekhez semmi közünk mégis szétverik a társadalmi kohéziót. Aztán a 2025-ben az USA által kirobbantott vámháború véget vetett a szabad kereskedelemnek, majd az amerikaiak kifejezetten agresszív grönlandi nyomulása rádöbbentett mindenkit arra, hogy senkiben nem szabad korlátlanul megbízni. Pontosan ezért a honvédelem a pacifizmus nevében vagy egyéb kényelmi szempontok miatt történő kiszervezésével valamint a haderő leépítésével minden nemzet a létét és fennmaradását teszi kockára.

Akkor hogyan tovább?

A neoliberalizmus zsákutcába hajtása az Egyesült Államokban erőteljes társadalmi választ kapott a jobboldali populizmus formájában, ami pedig tipikusan olyan erős embereket emel hatalomba akik a migráció teljes megállításában, a gazdasági nacionalizmusban, a nemzeti identitás és szuverenitás megerősítésében, valamint a tradicionális értékekben hisznek.

Miben más Amerika jelenlegi elnöke, mint elődje?

Azt tudom elmondani, engem kire emlékeztet. Donald Trumpot leginkább egy másik politikai fenegyerekhez, Richard Nixonhoz tudom hasonlítani. Ő is a saját meglátása szerint egy lassú hanyatlásnak indult Amerikát akarta megmenteni attól, hogy végigjárja azt az utat, amit a Brit Birodalom megtett az 1781-es yorktowni vereségtől az első világháborúig. Nixon a reménytelennek látszó hidegháborúra, a rosszra forduló gazdasági helyzetre, az otthoni politikai merényletekre és az egyetemi zavargásokra válaszul szintén sokkolta és felforgatta a világot. Miután 1971-ben egyoldalúan véget vetett a Bretton Woods-i rendszernek a dollár aranyhoz rögzítésének a felfüggesztésével, ő is a protekcionista vámtarifákat vetette be. 1972-ben pedig első hivatalban lévő amerikai elnökként a nagyon szoros dél-koreai és a japán szövetségesei előzetes tájékoztatása nélkül fogta magát és ellátogatott a nagy ellenfelükhöz Pekingbe, hogy megpróbálja a világ legnépesebb országát leválasztani a Szovjetunióról. Ezt követően 1973-ban egyoldalúan lezárta a vietnámi háborút és kivonta a csapatait Saigonból - nem foglalkozva azzal, hogy mi lesz a sorsa az addig az amerikaiak oldalán harcoló dél vietnámiakkal – mert a háború gyors lezárása volt Amerika érdeke.

Mit tekinthet elsődleges feladatának?

Trump a világ strukturális átrendezésével akarja megerősíteni az eddigi USA által vezetett unipoláris világrendet, ami felé szerinte ma már nem a totális globalizáció folytatásán keresztül vezet az út. Az ehhez szükséges merész lépéseihez magabiztosságot ad az a tény is, hogy jelenleg övé a kongresszus, a szenátus, a legfelsőbb bíróság és hamarosan a jegybank is. Személyiségét is figyelembe véve pedig elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag teljhatalmú elnökként próbálja meg vezetni Amerikát. De azért van egyetlenegy olyan erő, ami előtt még ő is kénytelen fejet hajtani. Ez pedig az amerikai állampapírpiac. Ugyanis ha a tízéves kincstárjegyük iránti kereslet hirtelen befagy és a hozamok elszállnak, akkor veszélybe kerülhet az ország finanszírozhatósága és a bankrendszerének a stabilitása. Tavaly áprilisban, a minden elképzelést felülmúló mértékű amerikai vámtarifák bejelentése után olyan rendkívüli helyzet alakult ki a piacokon, amire csak 2008-ban a Lehman Brothers összeomlását és aztán 2020-ban a Covid járvány kirobbanását követően láthattunk példát: az amerikai részvény- és kötvénypiacok egyszerre zuhantak a mélybe. Mindez pedig Trumpot arra kényszerítette azonnal, hogy a 10 százalék feletti tarifák bevezetését kilencven napra felfüggessze. Ezt láthattuk lejátszódni a minap Grönlanddal kapcsolatban is.

Mi késztette Donald Trumpot a vámháborúskodásra?

Úgy néz ki, hogy mindenekelőtt szeretné beindítani az USA gazdaságával folyamatosan kéz a kézben járó, nagyon magas eladósodottsági szintnek és az ezt tápláló ikerdeficitnek a leépítését. Ugyanis minden évben közel kétezer milliárd dolláros költségvetési és ezer milliárd dolláros folyó fizetési mérleg hiányt produkál Amerika. Ez azért is lényeges mert ahogy az Paul Kennedy 1987-es „A nagyhatalmak tündöklése és bukása” című könyvében olvasható, az angol történész azzal érvelt, hogy egy birodalom életében akkor kezdődik el a hanyatlás korszaka, amikor annyira túlterjeszkedett, hogy kénytelen többet költeni az adósságszolgálatra, mint a hadseregére. A túlterjeszkedés, eladósodás, gyengülés és a szétesés útját járták be a rómaiak, a spanyolok, a Habsburgok, a napóleoni Franciaország és a Brit Birodalom is. Az Egyesült Államok a modern történelme során először, 2024-ben már többet költött adósságszolgálatra, mint védelmi kiadásokra. Tehát Trump elsődleges célja a vámtarifákkal a megnövekvő adóbevételeken keresztül a költségvetés és az adósság helyzetének a javítása. Azzal, hogy az amerikaiak az elmúlt húsz évben kizárólag a vállalati profitok maximalizálására és a tőzsdei árfolyamokra fókuszáltak, miközben senki nem foglalkozott a termelési kapacitásainak otthon tartásával, az amerikai ipar ma már Kínában található és nem képes otthon a jelentős méretű tömegtermelésre. Márpedig az amerikai elnöknek meg kell erősítenie és fel kell készítenie a hazai ipart egy esetleges csendes-óceáni háborús helyzetre is. Márpedig egy háborúban az az ország győzedelmeskedik, amelyik a hatalmas gazdasági ereje mellett a legnagyobb ipari kapacitásokkal is rendelkezik. A lényeg, ami a lényeg, Donald Trump a kereskedelmi mérleg kiigazítását, az adócsökkentések fedezetének megteremtését és az ipari kapacitások Amerikába csábítását a vámtarifáktól várja.

Lett ennek valami eredménye?

A hatásait ma még nem lehet megmondani, hiszen alig több mint féléve lettek csak az új vámtarifák bevezetve. Az importőr vállalatok jelentős része komoly készleteket halmozott fel előre, amit még a régi áron vásároltak meg. Ráadásul egy jelentős részük „benyelte a vámokat” és elfogadta a profitrés csökkenését üzletpolitikai célokból amíg a kép ki nem tisztul. Tehát nagyjából csak egy év múlva fogjuk igazán látni, hogy ez Amerikának mennyire fáj ez az egész. Egy biztos a világgazdaság növekedésének köszönhetően a világnak folyamatosan egyre több dollárra van szüksége. Ezért az amerikai jegybank évente az USA GDP-jének a 3-4 százaléka erejéig mindenféle fedezet nélkül dollárt nyomtat. Ennek köszönhetően az amerikai fogyasztók évente nagyjából 1000 milliárd dollárral többet fogyaszthatnak, mint amekkora értéket a munkájukkal előállítanak. Amíg ebben nincsen változás, addig az amerikaiak mindig többet fognak importálni, mint amit exportálni képesek.

A háborút kirobbantó Oroszország gazdaságát Ön szerint miképpen érintették az amerikai és európai szankciók?

Az orosz jegybanki alapkamat 16 százalékos. Az a gazdaság nincsen jó formában, ami kénytelen ilyen jegybanki szigor mellett működni. Ráadásul Oroszország már egy ideje átállt teljes mértékben a hadigazdaságra. Így ha valaki tisztes megélhetést akar magának ott, az csak úgy tud, ha valamilyen módon a hadiiparnak vagy a hadseregnek dolgozik vagy szállít be. Pontosan emiatt továbbra is komoly kétségeim vannak a békével kapcsolatos orosz szándékokat illetően. A történelmi példák ugyanis azt mutatják, hogy az ilyen mértékű hadigazdaságból csak a totális győzelmen vagy vereségen, esetleg a háborút kezdeményező döntéshozók elkergetésén át vezet ki az út.

Kina hogyan viszonyul a világon történt változásokhoz?

Az egész globális folyamatot alapvetően meghatározza az amerikai-kínai rivalizálás és szembenállás, amelynek vannak gazdasági és katonai dimenziói. A fő kérdés, hogy a kínai csoda meddig tart. A meglátásom szerint Peking még azelőtt elbukja ezt a versenyt, mielőtt még az USA elé léphetne. S ennek legfőképpen demográfiai okai vannak, amit matematikai pontossággal lehet modellezni. Az a generáció vitte az elmúlt évtizedekben csúcsra Kínát, amelyik a Mao Ce-tung utáni, a kulturális tisztogatás után kapta meg azt a lehetőséget, hogy kicsit a piacgazdaság felé elmozduljon, és kvázi Kínát elvigye a kapitalista kommunizmus irányába. Ez a generáció hamarosan nyugdíjba megy. Nekik kevés szülőről kellett gondoskodniuk mert a maói világ rengeteg embert kivégeztetett. Az egy gyerek - politika miatt pedig kevés utóduk lett. Tehát ez a generáció sokat tudott dolgozni és relatív sokat tudott a többihez képest megtakarítani és fogyasztani. De ez a felhajtóerő kezd megszűnni Kína számára, melynek lakosságának átlagéletkora már most 54 év, miközben a létszáma évi 6 millió fővel csökken. Ez azt jelenti, hogy a fogyasztói tűzerő egyre erőteljesebben fog csökkenni a következő évtizedekben miközben pontosan emiatt a termelékenységet sem lehet tovább javítani, ami elengedhetetlen a fő bevételi forrásuk előállításához, az exporthoz. Nyilvánvaló ezt az egészet lehet bizonyos fokig kompenzálni a robotizációval, a mesterséges intelligenciával és az egyéb technológiai fejlődéssel, de 50 éven belül megfeleződik a kínai lakosság létszáma. És mivel Kína egy zárt világ, ezért a problémát kivülről érkező bevándorlással sem tudja kezelni. Mindezzel szemben az Egyesült Államok egyetlen nagyhatalomként teljesen pozitív demográfiai pályán halad előre.

Mekkora most a világháború veszélye?

Az ukrajnai háború elején tapasztalthoz képest jelentősen alábbhagyott, de nem vagyunk kint teljesen az erdőből. Az orosz militarizmus és imperializmus veszélyeit nem szabad alábecsülni sem Európa, sem a sarkvidék tekintetében, mint ahogy a Tajvannal kapcsolatos kínai kockázatokat sem.