Igyekszem bemutatni ennek a gyorsan fejlődő, rendkívül ígéretes délkelet-ázsiai országnak a jelenét, ám a pillanatfelvételbe óhatatlanul belecsúszik az én személyes vietnámi történetem emlékképe is.
Amikor 1989 februárjában, azaz 37 évvel ezelőtt az Aeroflot szovjet légitársaság landolásra készülődő Il-86-os repülőgépének ablakából kitekintettem, nem kis meglepetésemre legelésző vízi bivalyokat és zavaros vizű tócsákat láttam Hanoi repülőterének füves területén. Fiatalon, magyar tudósítónak küldtek akkor engem Vietnámba. Az igazi döbbenetek azonban csak a leszállás után kezdődtek. A Noi Bai reptér nagyjából egy lepukkant hazai MÁV-állomásra emlékeztetett. Távozni készülő kollégám fogadott bennünket. A parkolóban kitett egy üveg whiskyt a gépkocsi tetejére, amit gratulációnak véltünk, hiszen a feleségemmel alig néhány héttel azelőtt házasodtunk össze. Később derült ki, hogy nem emiatt tukmált belénk néhány pohárka szíverősítőt.
Keskeny betoncsíkon indultunk el, ami aztán egy valamivel szélesebb útba torkollott, amelyet biciklisek, riksások, mopedesek, gyalogosok népesítettek be. Itt-ott rizsszalma borította a kátyús aszfaltot – az áthaladó járművek csépelték ki a magvakat –, sofőrünk eközben folyamatosan nyomta a dudát. Később összetákolt viskók tűntek fel, majd a nedves trópusi klíma által zöldesre színeződött, málló vakolatú házak, közöttük furcsán öltözött emberek. Ott akkor tél volt, akár 20 fokra is leesett a hőmérséklet, néhányan sapkát vagy usankát (orosz fülvédős téli fejfedőt) viseltek, de papucs volt a meztelen lábukon. Közben a kolléga valami ügyintézésre hivatkozva elkérte az útlevelünket. Kérdeztük őt, mikor érünk Hanoiba. A válasza ez volt: már ott vagyunk! Megérkeztünk. Itt kell ezután élnünk? – néztünk döbbenten pislogva egymásra.
Így kezdődött az én vietnámi történetem. Kollégámtól csak néhány nap múltán, a távozása előtti utolsó pillanatban kaptuk vissza az útlevelünket. Tartott ugyanis attól, hogy meggondoljuk magunkat és felülünk az első hazainduló repülőgépre. Hiszen láttuk az elmaradottságot, a szegénységet, a koldusokat, az áruhiányt – bár a feketepiac virágzott –, az utcán folyó szennyvizet, megszenvedtük az áramkimaradásokat, az összességében áldatlan körülményeket. Ám láttuk Hanoi lepukkantságában is hangulatos koloniális belvárosát, amelynek koszos kifőzdéiben igazi kulináris élményekben részesültünk. Megismertünk nyíltszívű, szerethető embereket, éreztük, hogy ebben a kitartó és szorgalmas népben hatalmas energiák feszülnek, a gyönyörű földrajzi adottságokkal rendelkező országban pedig nagy turisztikai lehetőségek rejtőznek. Maradtunk. Mindaddig, amíg másfél év múltán, a rendszerváltás nyomán be kellett zárni a tudósítói irodát.
De vissza a mába. Nézegetem a világhálón a fotókat, videókat. A Noi Bai ma korszerű repülőtér, ahonnan többsávos autópálya visz be a fővárosba.
Hanoi egy modern ázsiai nagyváros képét mutatja, az egykori Saigon (Ho Chi Minh-város) még inkább, majdnem kis Hongkong.
A gyönyörű, ám akkoriban még néptelen közép-vietnámi homokos, pálmafákkal övezett tengerpart, amit én annak idején láttam, ma luxusszállodákkal teletűzdelt plázs. Turistahadak járják az egykori kihalt császári székhelyet. Azt hiszem, manapság minden külföldi, aki korábban már megfordult arrafelé, ámuldozva dörzsöli a szemét. Ez már nem az a Vietnám, ahová én 1989-ben fiatalon megérkeztem. Jobb így? Alighanem igen, és célszerű elfogulatlanul nézni a jelent.
A tényszerű hír arról tudósít, hogy az említett januári kongresszus egyhangúlag újraválasztotta a Vietnámi Kommunista Párt főtitkári tisztségét öt éve betöltő To Lamot. A kinevezés további fél évtizedre szól, vagyis Lam lesz az, aki levezényli Vietnám átmenetét egy sok tekintetben új korszakba. Aminek lényege minden bizonnyal az, hogy a félpiaci gazdaságot még szélesebbre nyitják a hazai magántőke és a külföldi beruházók előtt, ettől remélve a gyors fejlődési ütem fenntartását. Cserében viszont szilárdan fennmarad az egypárti rendszer, sőt – hasonlóan Kínához – a hatalom mindinkább a legfőbb vezető kezében összpontosul.
A régi-új főtitkárról azt tartják, hogy nem idegenek tőle a reformok. Igaz, az elemzők szerint a megújulás támogatása abból a rideg számításból fakad, hogy az exportorientált országban a további jelentős gazdasági növekedés aligha lehetséges változtatások nélkül. Márpedig az ellenvéleményeket nem tűrő egypárti hatalom fenntartásának záloga nem más, mint az immár 102 milliós lakosság hétköznapokban is megjelenő anyagi gyarapodása. Tekintettel arra, hogy a reformok nem csupán az állami vállalatokat és azok irányítási rendszerét érintik, de a közigazgatást, sőt, magát a pártot is, Lam számára elengedhetetlen a szilárd politikai háttér. Úgy tűnik, a mostani kongresszus ezt megteremtette számára.
Bár a legtöbb megfigyelőnek nem volt kétsége Lam újraválasztását illetően, a kongresszus előtt felröppent Phan Van Giang honvédelmi miniszter neve is. Ami aligha volt légből kapott feltételezés, legalább két tényező miatt. Egyrészt a hadsereg – érthető történelmi okokból – mindig is nagy tekintélynek örvendett Vietnámban, másfelől a fontossága mostanában még inkább felértékelődött. Ennek a hátterében pedig Kína áll. Túl azon, hogy Vietnám számára hosszú évszázadok óta a nagy szomszéd számít a mindenkori mumusnak, a kínai hadsereg 1979-ben ténylegesen be is vonult Észak-Vietnámba. Mondván, ezzel bünteti Hanoit, amiért Kambodzsából kikergette a Vörös Khmereket. Jómagam tíz évvel később jártam a térségben, de még akkor is voltak aláaknázott területek.
A pekingi vezetés manapság ismét tesz arról, hogy a vietnámi emberek zsigereiben élő szorongás ne lankadjon.
Az országhoz tartozó Spratly-szigetek tulajdonjogát Kína hagyományosan vitatja, amit az elmúlt évtizedekben számtalan kisebb-nagyobb tengeri incidenssel tett láthatóvá. A Dél-kínai-tenger egyik legnagyobb szigetcsoportja ugyanis stratégiai fontosságú hajózási útvonalakon helyezkedik el. A szigetek nagyrészt lakatlanok – bár újabban a vietnámiak építkezésekbe fogtak ott –, de gazdag halászterületek és potenciális földgáz- és kőolajlelőhelyek veszik körül. Az utóbbi időben ismét felerősödött a szigetek körüli kínai kardcsörtetés hangja. Ez Hanoiban nyilván felértékelte Giang honvédelmi miniszter szerepét.
Ugyanakkor viszont a vietnámi pártkongresszus előestéjén Pekingben fél évszázada nem látott mértékű tisztogatás zajlott le a hadseregben. Hszi Csin-ping pártfőtitkár-államelnök egyetlen nap alatt menesztette a kínai hadsereg szinte teljes főparancsnoki karát, élén Csang Ju-hszia vezérkari főnökkel. Ezzel Hszi a párt és az állam vezetése után lényegében átvette a fegyveres erők irányítását is, tökéletesítve a Mao Ce-tung óta nem látott teljhatalmat.
Ez a pekingi fejlemény aligha maradt hatástalan Hanoiban. Hiszen a vietnámi vezetés – hagyományosan és érthető módon – rajta tartja szemét a nagy szomszédban zajló eseményeken, s az említett fordulat éppen nem Giang pozícióját erősítette. Mindazonáltal a honvédelmi miniszter továbbra is erős ember, hiszen tagja maradt az államhatalmat ténylegesen gyakorló Politikai Bizottságnak. A párttanácskozáson nyilván tudatosan hangsúlyozták „a szülőföld szilárd védelmének” szükségességét.
A hanoi kongresszusi teremben, amelyet a pártalapító Ho Chi Minh tekintélyes méretű szobra uralt, a 68 éves Lam nagyszabású víziót vázolt fel az ország minden részéből összegyűlt 1500 küldöttnek. Azt ígérte, hogy az évtized hátrelévő részében a gazdaság éves átlagban 10 százalékkal fog növekedni, ami ázsiai léptékkel is jelentős ütemnek mondható. Igaz, a Világbank előrejelzése ennél valamivel szerényebb, évi 6,5 százalékos, de még ez a szám is imponáló. Az előjelek kedvezőek, a vietnámi tőzsdeindex tavaly rakétasebességgel lőtt ki, mintegy 40 (!) százalékos növekedést produkálva, idén januárban pedig 5,5 százalékkal bővült.
Hanoiban felismerték, hogy az ország elérte az alacsony vagy közepes hozzáadott értékű exportra alapozott gazdasági modell határait. Vietnámban az egy főre jutó nemzeti össztermék (GDP) jelenleg 5000 dollár, amivel középmezőnyben helyezkedik el Délkelet-Ázsiában, nem sokkal alulmúlva Indonéziát (5900 dollár), ám bőséggel lemaradva Thaiföld mögött (8000 dollár), és persze fényévnyi távolságra Szingapúrtól, de még Malajziától is.
Az ambiciózus tervek között szerepel, hogy 2030-ra elérjék a közepes jövedelmű ázsiai országok felső szintjét, az egy főre jutó 8500 dollárt. Még messzebbre tekintve pedig 2045-re a fejlett országok soraiba lépjenek.
Amióta Lam 2024-ben átvette a főtitkári tisztséget, s ezzel az ország tényleges vezetését az elhunyt Nguyen Phu Trongtól, a gazdaság teljesítménye mindenképpen az ő politikai tekintélyét erősítette. A külkereskedelmi mérleg tartósan magas többletet mutat. A GDP átlagos növekedési üteme a 2021–25 közötti időszakban elérte az évi 6,3 százalékot, ami a világ legmagasabbjai közé tartozik. A növekedés szorosabban kapcsolódott a lakosság életkörülményeihez, a jóléti és a szociális ellátórendszer megerősödött. Bár korábban – rendőrségi múlttal a háta mögött – To Lam belügyminiszter volt, ami Vietnámban sem tartozik a népszerű tisztségek közé, a növekvő általános jólét felülírta a vele szembeni kritikus hangokat. Pedig számos olyan intézkedés született az első főtitkári hivatali ideje alatt, ami más körülmények közepette talán aláásta volna a támogatottságát. Leginkább az, hogy több tízezer (bizonyos becslések szerint akár százezer) köztisztviselőt bocsátottak el, ami legalább a 15 százalékukat teszi ki. Igaz, a bürokrácia visszanyesése másfelől sokakban rokonszenvet váltott ki, a mérleg tehát valahol kiegyenlítődik.
Természetesen Vietnámban sem mindenki támogatja lelkesen a reformokat. Sokan aggódtak a párt- és állami vezetés konzervatívnak minősíthető szárnyában amiatt, hogy Lam a magántőke játékterét szándékozik bővíteni az állami szektor kárára.
Nem véletlen tehát, és a főtitkár taktikai érzékét jelzi, hogy a kongresszus előtt kibocsátottak egy párthatározatot, ami aláhúzza az állami vállalatok úgymond vezető szerepét, beleértve a hadsereg által ellenőrzött Viettelt, vagyis az állami telekom céget. Ez a lépés nyilván kedves volt a konzervatívok számára, és beleillett Lam újraválasztásának aprólékos előkészítésébe. A politikai húzáson kívüli valóság viszont az, hogy a modellváltás nem képzelhető el a magántőkének nyújtott kedvezmények nélkül, és a bürokrácia további lefaragásával.
Aligha kétséges, hogy az üzleti világ megerősítő üzenetként tekint Lam újraválasztására, hiszen a külföldi befektetők számára fontos a politikai stabilitás. Ugyanakkor a főtitkárnak az a nem titkolt törekvése, hogy az államfői posztot is megszerezze, s ezzel mintegy másolja Hszi hatalomgyakorlásának módját, kockázattal is jár. Kínával ellentétben ugyanis Vietnám egypárti politikai rendszere eddig inkább nyugodott a kollektív irányításon és az érdekcsoportok kiegyensúlyozásán, mint az egyszemélyi vezetésen. Furcsa kettősség tehát, hogy míg Lamot a külvilág politikai keményvonalasnak tartja, addig a gazdaságban a nevével fémjelzett vezetőség lazán tartja a gyeplőt. Ám ez csak kívülről nézve meglepő, Ázsiában működőképes modell lehet, mint azt több példa is igazolja.
Csakhogy ezt a modellt létre kell hozni és üzemeltetni szükséges. Ami nem lesz könnyű. Összehasonlításul, a nagy szomszéd Kína a 2020-ig tartó „gazdasági csoda” idején is éves átlagban 9 százalékkal növekedett. Azóta viszont sokkal több a világgazdasági bizonytalanság. Ami pedig a belső viszonyokat illeti, Vietnámban még mindig számos pénznyelő állami vállalat akad, amelyek élén nem ritkán alkalmatlan pártkáderek állnak, uram-bátyám viszonyok alapján. Továbbá, Lam minden korábbi erőfeszítése ellenére, változatlanul súlyos probléma a közéletet átszövő korrupció. Ami sokak szerint nemhogy csökkent volna, de inkább tovább burjánzott az elmúlt években.
A magasabb hozzáadott értékű termelési lehetőségeket kutatva a vietnámiak megvizsgáltak több modellt is. Ennek eredményeként 2030-ig állami közreműködéssel létre akarnak hozni húsz nagy ipari magáncéget, amelyek nagyon hasonlítanának a dél-koreai chaebolokhoz
Ezeket az évtizedekkel korábban létrejött családi konglomerátumokat (Samsung, Hyundai, LG) már jól ismerjük a hazai piacokon, hiszen termékeik hosszú ideje ott vannak a magyar boltokban, autószalonokban. Vajon a tervezett vietnámi óriáscégek is eljutnak majd ide? Ki tudja. Viszont a hasonló törekvések egy része Kínában csődöt mondott, feneketlen kútként elnyelve az állami tőkét, ami óvatosságra inti a vietnámiakat, igaz, más részük a szomszédban és a világpiacon is bevált.
Annyi bizonyos, Vietnám hatalmas utat járt be az elmúlt 30-40 évben. Elmaradott, az akkori szocialista országok támogatásától függő államból olyan fejlődő országgá vált, amely integrálódott a nemzetközi közösségbe, figyelemre méltóan gyors gazdasági növekedést és folyamatosan javuló lakossági életszínvonalat felmutatva. Most egy másik, a korábbinál szélesebb pályára akar lépni. Az ambiciózus tervek megvalósításának sikerére az újraválasztott To Lam feltette teljes politikai hitelességét. A közeljövő eldönti, beválnak-e törekvései. Mindenesetre a főtitkár megkérdezte a januári pártkongresszustól: van-e kellő elszántságunk, önbizalmunk és erőnk a kitűzött célok eléréséhez? S rögtön meg is válaszolta a saját kérdését. Igen, rendelkezünk mindezzel!
