Persze nézdegélve is meg lehet ezt oldani, csak úgy kissé felületesebb, primérebb lesz a társalgás. Akadtak olyan rövid időszakok a művészet történetében, amikor „egyszerűbb” dolgunk volt (például a realizmus vagy fotórealizmus idején), hiszen a kép minden ízében arra törekedett, hogy visszatükrözze a valóságunkat. Ilyenkor pusztán „annyi” dolgunk van, hogy felfejtsük a dramaturgiát, az ábrázolt „jelenet” történéseit, érzékeljük a döbbent csendet vagy épp a hangos zsivajt.
Viszont mennyi dolgunk van akkor, amikor allegóriákat, szimbólumokat vagy utalásokat kell felfedeznünk a pufók angyalok között, jelentéseket a fény-árnyék játékban, a háttérben és a látszólag mellékes tárgyakban, hogy értsük a távoli századokból hozzánk szóló festőt, aki miközben aktuális megrendeléseknek és esztétikáknak kíván eleget tenni, nekünk is üzen. Hacsak nem akarjuk habos-babos cukiságként elkönyvelni a dolgot. Aztán fordul a kocka, és a sok árnyalat és vibráló részlet után a lecsupaszított kevésben kell keresni a gazdagságot. Malevics fekete négyzetétől ugyanis (nem beszélve Duchamp piszoárjáról) nem sok kapaszkodót kap a tekintet, pár másodperc alatt végezhetünk vele. A forradalmi mesterműbe viszont bele kell látni az előzményeket, a zendülést megalapozó művészetelméleteket, filozófiai eszmefuttatásokat, különben képtelen vagyunk élvezni a dolgot, és csak a polgárpukkasztást érzékeljük. A megbotránkozásunk hangosabb lesz még a gondolatainknál is. Engem amúgy Földényi F. László tanított meg a fekete négyzet megfelelő elhelyezésére a művészet terepasztalán, az ő éles tekintetét irigylem leginkább a látók közül.
Ha ezeket tudjuk, talán nem mondjuk majd azt, amikor a gyerek krikszkrakszként tolja az orrunk elé a házi kedvencet, hogy: „De hát ez nem is kutya!” Jusson eszünkbe Picasso mondata: „Gyerekkoromban úgy rajzoltam, mint Raffaello, de egy egész élet kellett, hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyerek.” Miért ne lehetne a kutya csak egy folt, egyszerű vonal, vagy véletlen kacskaringók őrjöngése, mint Pollocknál? Ahogy a madár is csak egy gyönyörű ív Brâncuși éteri szobrán. Mi magunk is kincsként őrizgetjük Dusi „absztraktjait”, az Alpokat például, melynek csúcsait a repülő ablakából látta annak idején. Mesés pillanat volt ez, hiszen a gyerek nem csupán több ízlelőbimbóval rendelkezik, hanem a képzelete folytán ezernyi olyan „receptorral” is, amelyek még összetettebbé teszik a látását. Őszülő szakállal már csak vágyakozni lehet az efféle szabadon szárnyaló tekintet után, hiszen a mi úgynevezett szabadságunkat már ezernyi előírás és elvárás terheli, ezért is könnyű minket minden újdonsággal megbotránkoztatni. Jó lenne olykor még mesés szörnyeket és nem takarítani való porcicákat látni az ágy alatt. Időnként műalkotásnak elkönyvelni a piszoárt és nem a kis dolgaink céltáblájaként.
Mert az sem mindegy, hogy a valóság vásznát hogyan nézzük: lehet realisztikusan vagy a romantikusok szemüvegén keresztül. Álmodozva, csak a lényeget keresve, vagy olykor hagyni, hogy elidőzzünk a gyerekes részleteken, egy furcsa alakú felhőn, nagyobbra nőtt fűszálon. Megengedjük-e magunknak az absztrakciót, észrevesszük-e a mindent átíró szokatlant? Elhisszük-e, hogy tényleg egy arc bukkan fel a szemközti fal salétromfoltján, a kiszáradt tócsa porában? Mennyi Picasso kell ahhoz, hogy színesnek lássuk a carveri, minimalista hétköznapokat?
Van némi sajgó fájdalom abban, hogy mai fejjel, ezernyi festménnyel és pillanatképpel a hátam mögött, még jobban tudnám értékelni a gyerekkor látásmódját. Ami akkor oly magától értetődő és kimeríthetetlen volt. Amit Dusi, lassan belépve a kamaszkorba, mostanában veszít el, hiszen várja az élet, az életünk olykor követhetetlen szabályrendszere. Nem is tudom, hogy két kézzel kapaszkodjak-e belé, hogy visszahúzzam, hogy időzzön még el a gyermekkor tiszta képei előtt, mielőtt végleg elmosódnak, mielőtt majd a nosztalgia és a vágyakozás kezdi belerajzolgatni a maga kuszaságait.
Talán ezért is jó, ha olykor tudatosan nyúlunk bele a valóságunkba, ha itt-ott átalakítjuk a részleteket életünk vásznán: miért ne lehetne derült, napfényes ég sötét éjszaka is, ahogy a szürrealista Magritte festményén? Miért ne nézhetnénk nevetve a hátunkat a tükörben? Miért ne cserélhetnénk fel az árnyalatokat, alakokat, ha épp monokrómnak mutat mindent a kedvünk? Saját magunk festőjének lenni talán a legnagyobb kihívás, hiszen olyan sokféle stílushoz kell érteni, oly ügyesen kell kezelni az ecsetet. Majd értő szemmel nézni a végeredményt: a megtett utat. Az enyémet most úgy látom, mint egy van Goghot Dél-Franciaország meleg szellőivel és durva ecsetvonásaival. De akkor sem esem kétségbe, ha a kései Goya feketéi bukkannak fel. Még van időm mindent átszínezni.
