„Tomi, neked milyen volt a gyerekkorod tízéves korodig? Mondom: jó. Szerettek a szüleid? Szerettek. Ezt azért kérdezem, mert a tapasztalatom szerint azok az emberek, akiknek az első tíz éve boldogtalan volt, akiket nem szerettek a szüleik, azok törött szárnyú lelkek lesznek.” Az Operaház egykori igazgatója, Tóth Aladár beszélgetett így az 1950-es évek elején az akkor húszéves Vásáry Tamással. A zongoraművész annak kapcsán idézte fel ezt a történetet, hogy 2017-ben létrehozta a Vásáry Tamás Alapítványt, az otthonokban élő gyerekek mentorálására. „Hogy felnőttként ne legyenek törött szárnyú lelkek.”
Ugyan nem említette – önéletrajzi könyvéből mégis tudható –, de ez volt az az időszak, amikor Kodály Zoltán és a Zeneakadémia akkori igazgatója, Zathureczky Ede személyes közbenjárásának köszönhetően mentesült a deportálás alól. Családját egy Szabolcs megyei nyomortanyára telepítették ki a Rákosi-korszakban; mintegy két év után térhettek haza. Miközben Magyarországon már egy évtizede mindenki tudhatta, micsoda briliáns tehetség: első nyilvános koncertje egy Mozart-emlékest – egy kétórás koncert! – volt nyolc és féléves korában, ezerkétszáz fős közönség előtt. Tízévesen került Dohnányi Ernő tanítványai közé, tizennégy évesen a Zeneakadémia Liszt-versenyének első díját nyerte el. „Kezét nemcsak álmodozó poézis, hanem elemző tudatosság is vezeti, a »kis Vásáry«, ahogy a »felnőtt« muzsikusok Vásáry Tamást nevezgetik, érett művész” – írta 1954-ben a Magyar Nemzet az akkor már zeneakadémiai tanársegéd művészről.
Az is a diktatúrának „köszönhető”, hogy 1956 után családjával együtt Belgiumba, majd Svájcba emigrált – és nemcsak Európa, de az egész világ megismerhette a művészetét. 1958-ban készítette el első, nemzetközi áttörést hozó Liszt Ferenc-lemezét a Deutsche Grammophon kiadónál; az album Londonban elnyerte a „hónap lemeze” címet, és jelölték az év legjobb felvételére is. Liszt-interpretációi ma is a virtuóz és érzékeny előadások közé tartoznak. Ám ő, a rá jellemző derűs szemlélettel erre így emlékezett: „A Deutsche Grammophonnak kellett egy fiatal magyar menekült zongorista, aki Lisztet játszik: ez lettem én, ám nem volt meg minden kottám. Gondoltam, kérek kölcsön Cziffrától, Párizs csak másfél óra vonatút Brüsszelből.” Végül így derülhetett ki, hogy itthoni „jóakarók” pletykákkal igyekeztek egymás ellen fordítani a két emigráns művészt.
Meghalt Vásáry TamásAz emigrációban évente legalább száz hangversenyt adott. 1960-ban debütált Londonban – ahol aztán Solti is dirigálta –, 1962-ben New Yorkban, a Carnegie Hallban is fellépett; Berlinben Fricsay Ferenccel is muzsikált együtt. 1970-ben lépett először a karmesteri pulpitusra: vezényelte a New York-i Filharmonikusokat, a Berlini Filharmonikusokat; később a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának lett meghatározó vezetője. 1972-ben tért haza először.
Amikor említettem neki, hogy családom sokat felemlegette az 1956 szeptemberében, az Erkel Színházban adott koncertjét, az emlékezetes hangverseny dicséretét így „ütötte el”: „Majdnem belesültem.” Sokat mesélt Cziffra Györgyről, Solti Györgyről, Fricsay Ferencről is – a rá jellemző módon olyan derűs történeteket, hogy kicsit szégyellem, de most, nekrológírás közben is mosolygok.
De talán így vannak ezzel a rajongói is, mindazok, akik hallották koncertjeit, előadásait a zenéről – például A zenén túl, vagy A zongorán túl című sorozataiban. Most csak az egyik szemünk sír: Vásáry Tamás már megríkatott minket. Termékeny író is volt. És ahogy írja a négykötetes Üzenetben: „A művészeten sírni kiváltság, kiváltságosoké a képesség, hogy valamit, ami nem velük történik, sőt talán mással sem történt meg, így át tudjanak érezni. Amennyire szégyelltem mindig a való élet miatt sírni, mert azt gyengeségnek tartottam, annyira felemelőnek találtam a zene vagy irodalom miatt előidézett könnyeket.”
Életöröm, energia, túláradó szeretet – és nemcsak a zene iránt. Majd feltesszük újra valamelyik lemezét – és szégyenérzet nélkül kiváltságosok lehetünk.
