„A munkánk különösen fontos azokban az országokban, ahol nyíltan támadják a civil társadalmat”

A Goethe Intézet nem pártpolitikai értelemben határozza meg magát, hanem értékek alapján, a liberális demokrácia képviselőjeként. Mit jelent ez a gyakorlatban?

A Goethe Intézet független egyesület, amelynek feladata a kulturális csere, a német nyelv népszerűsítése, valamint egy aktuális Németország-kép közvetítése. Arról van szó, hogy kultúra és oktatás révén országokat kössünk össze, barátságokat építsünk, és kiálljunk a nyitott társadalom mellett. A függetlenség munkamódszerünk szempontjából alapvető fontosságú, mivel így más csatornákat tudunk kiépíteni a civil társadalom és a kulturális szcéna felé, hogy kapcsolatokat teremtsünk és párbeszédet folytassunk. Így ott is jelen tudunk maradni, ahol a hivatalos diplomácia eléri a határait, és fenn tudjuk tartani a párbeszédet. Az az értékrend, amelyre a munkánk épül, minden vonatkozásában a demokratikus elveken alapul. De ott, ahol a demokratikus működés véget ér, ott húzódik a mi határunk is. Feladatunk, hogy a demokrácia megerősítéséért és az európai projektért dolgozzunk, különösen a mai időkben, amikor a demokrácia erős nyomás alatt áll. Mindig azt kérdezzük magunktól: hogyan tudjuk lehetővé tenni a demokratikus, szabad eszmecserét, és hogyan tudunk közösségi összetartozást teremteni? Hogyan tudunk együtt a jövőről gondolkodni?

Lehetséges valóban kritikus és autonóm kulturális munkát végezni egy olyan országban, ahol a kormány nyíltan támadja a független kultúrát és a sajtót?

A kulturális munkát akkor is támogatjuk, amikor nyomás alá kerül, hiszen ez a nyitott társadalom része. A munkánknak azonban vannak határai. Nem foglalunk állást pártpolitikai értelemben. Nem mondjuk azt, hogy egy adott párt mellett vagy ellen vagyunk, hanem mindig a demokrácia mellett állunk. És éppen ezért gondolom, hogy a munkánk különösen fontos azokban az országokban, ahol nyílt támadások figyelhetők meg a civil társadalom vagy a véleményszabadság ellen. Lényeges, hogy teljesíteni tudjuk a küldetésünket: nyelvet közvetíteni, a kulturális cserét előmozdítani, Németországról tájékoztatni, barátságokat építeni. Nem avatkozunk be a politikába. A határ ott van, amikor el kell hagynunk az adott országot – mint például Belaruszban, ahol 2021-ben be kellett zárnunk az intézetünket. Oroszországban 2023 óta felső korlátot vezettek be a német szervezetek munkatársainak számára, ott tevékenységünket jelentősen korlátozni kellett, és csökkentett formában dolgozunk tovább.

De a célunk mindig az, hogy egy országban a lehető leghosszabb ideig jelen maradjunk: hogy fenn tudjuk tartani a kapcsolatokat, hogy helyben támogatni tudjuk az embereket, és hogy oktatás, kulturális csere és nyelv révén Németországot képviseljük. Jelen akarunk maradni, és továbbra is ki akarunk állni az európai projekt mellett, egy nyitott társadalom mellett. A világ számos országában autoriter vagy illiberális környezetben dolgozunk, ahol a véleményszabadság korlátozott, vagy nyomás nehezedik rá. Ez helyben gyakran kihívást jelent: úgy jó programokat kínálni, kultúrát támogatni és olyan témákat felvetni, amelyek a demokrácia részei, de adott esetben kritikusnak számítanak. A határokat újra és újra fel kell mérnünk, miközben ügyelnünk kell arra, hogy a helyi munkatársainkat és partnereinket ne sodorjuk veszélybe.

Elfogadható-e, hogy bizonyos konfliktusok a kulturális jelenlét fenntartása érdekében tudatosan ne kerüljenek szóba?

Intézeteinkben alapelv a véleményszabadság. Biztonságos teret jelentünk, és az intézeteinkben a témák nyíltan megvitathatók. Ugyanakkor természetesen vannak vörös vonalaink, amelyeket nem lehet átlépni – ilyen például a rasszizmus, a diszkrimináció vagy az antiszemitizmus.

Számunkra kihívást jelent például a közel-keleti konfliktus. Egyes partnerektől kritikát kapunk Németország Izraellel kapcsolatos álláspontja miatt. Azt mondják, ez túl egyoldalú, kettős mércét alkalmaz, és a palesztin oldal nem kap kellő figyelmet. A német szövetségi kormánynak ebben a kérdésben világos álláspontja van, az államérdek (Staatsräson) részeként. Goethe Intézetként ismertetjük a német álláspontot. Ugyanakkor azt is meg tudjuk mutatni, hogy Németországon belül is léteznek eltérő nézőpontok ebben a kérdésben. Ez is a véleményszabadság része. Ennek megfelelően nagyon komolyan vesszük ezeket a kritikákat, megpróbáljuk értelmezni és elmagyarázni őket, és visszacsatoljuk Németország felé is.

Ez részben oda vezet, hogy a Goethe Intézetet bojkottálják – „Strike Germany”. Ilyenkor azt mondják: nem dolgozunk tovább veletek együtt. Szerencsére ezek elszigetelt esetek, és a legtöbb partner továbbra is párbeszédben marad velünk.

Bojkott? Például Ramallahban?

Igen. De a kritika nemcsak a palesztin területekről vagy arab országokból érkezik, hanem például Dél-Afrikában is halljuk. Itt világosan elmagyarázzuk, hogy Németország náci múltja kötelez bennünket arra, hogy szorosan Izrael oldalán álljunk, és határozottan fellépjünk az antiszemitizmus ellen. Ennek ellenére egyes partnerek azt mondják: Németországgal nem működnek együtt, a Goethe Intézettel viszont igen, mint független szervezettel. Itt tehát világosan különválik az állami politika és az intézményi függetlenség. Ezáltal nagyon pontos képet kapunk arról, hogyan látják Németországot ebben a kérdésben – és számunkra fontos az is, hogy ezt az eltérő nézőpontot megértsük és érzékeljük. Ilyen helyzetekben válik igazán érzékelhetővé, mennyire politikussá válik a munkánk.

Nemcsak Ramallahban, Jeruzsálemben és Tel-Avivban is jelen van a Goethe Intézet. A hídépítő szerep most rendkívül nehéz lehet.

Igen, ez így van. Novemberben éppen a helyszínen jártam, és mindkét oldalon sok kulturális szereplővel tudtam beszélni. És valóban: ezek a helyek mindössze nagyjából egyórányi autóútra vannak egymástól – mégis teljesen külön világok. Ez számunkra olykor nagyon nehéz, mert a palesztinok és az izraeliek közötti szakadék a terrortámadás és a gázai háború következtében rendkívül mély lett. Ugyanakkor az izraeliek is látják a Gázai övezet lakosságát sújtó óriási szenvedést, és bírálják saját kormányuk fellépését, ahogyan azok a palesztinok is, akikkel beszélni tudtam, elítélik a Hamász terrorját.

Sosem fekete-fehér a helyzet: rendkívül összetett, sokan traumatizáltak, és alig tudják elképzelni, miként lehetne újra szomszédokként együtt élni. Korábban rendszeresen szerveztünk közös programokat palesztinok és izraeliek részvételével. Ez jelenleg sajnos nem lehetséges. Ha ma hidakat építünk, akkor Németország és Palesztina, valamint Németország és Izrael között tesszük ezt. Ez nagyon törékeny és rendkívül nehéz feladat.

Magyarországon a kulturális tér nagy része politikai ellenőrzés alatt áll. Mit jelent ilyen körülmények között ma független partnernek lenni?

Magyarország rendkívül gazdag kulturális ország: a történelmével, sokszínűségével, csodálatos embereivel. Számunkra nagyon fontos, hogy itt közösen tudjunk együttműködni, és ezzel hozzájáruljunk az európai projekthez. A politikai helyzet ugyanakkor komoly kihívást jelent a helyi kulturális szereplők és újságírók számára. Ez egy olyan állapot, amelyet sajnos ma már számos országban megfigyelhetünk. A Goethe Intézetek egyre inkább autoriter környezetekben vagy illiberális demokráciákban dolgoznak, ahol a civil társadalom mozgástere folyamatosan szűkül. Számunkra ez szinte már normalitássá vált.

Időnként tudatosan nagyon védett keretek között szervezünk rendezvényeket – úgynevezett „safe space”-ekben. Egy demokráciában lehetőséget kell adni a vélemény kinyilvánítására. Ugyanakkor ügyelünk arra, hogy politikai határokat ne lépjünk át. És természetesen betartjuk az adott ország hatályos jogszabályait. Ez egy folyamatos mérlegelést igénylő, óvatos megközelítés: egyrészt lehetővé tenni a demokratikus párbeszédet és támogatni a partnereket, másrészt senkit nem kitenni veszélynek. Ez nem könnyű.

A társadalomnak szüksége van nyílt vitákra. Szüksége van annak végiggondolására is, mit jelent valójában a véleményszabadság, és hogyan működik – ahhoz, hogy egy élő demokrácia fennmaradjon, és hogy védelmet nyújtson a propaganda és az álhírek ellen. Folyamatosan fel kell térképezni a mozgástereket – és ezt az egyensúlyt újra és újra finomhangolni kell. Ehhez érzékeny, kultúrdiplomáciai megközelítésre van szükség.

Dolgozik a Goethe Intézet olyan művészekkel vagy intézményekkel, akik saját országukban alig vagy egyáltalán nem tudnak nyilvánosan megszólalni?

Amennyiben demokratikus, nem szélsőséges intézményekről van szó, a kulturális csere keretében együtt tudunk velük működni. Előfordul, hogy különböző országokból származó művészekkel beszélek, akik kifejezetten kérik, hogy nevüket ne említsük, mert retorzióktól tartanak. Ilyenkor egyértelmű szabály van érvényben: közvetítjük az üzenetüket, de személyes megnevezés nélkül. Ez olykor nagyon kényes helyzet. Éppen ez a nyomás alatt álló emberekkel végzett munka rendkívül fontos számomra – hogy érezzék: mellettük állunk, partnerek vagyunk.

Gyakran más szervezetekkel is együtt dolgozunk ilyenkor, kéz a kézben. Ha a helyzet a művészek vagy kulturális szereplők számára túl nehézzé válik, védelmi programokat is kínálunk, illetve olyan kezdeményezéseket, mint a Goethe Intézet száműzetésben. Például a Martin Roth Initiative ösztöndíjával művészek egy ideig Németországban vagy a régió egy biztonságos országában dolgozhatnak. Közvetlenül befogadó szervezetekkel működnek együtt, így munkájukhoz azonnali kapcsolódási pontokat kapnak. A kulturális csere áll a középpontban. Emellett számos további program is létezik veszélyben lévő művészek és tudósok számára.

Érzékelhető nyomás a magyar állam részéről a Goethe Intézet programjaira és tematikus hangsúlyaira akár közvetett módon is?

Ezt nem tudom megerősíteni. Összehasonlításképpen: az Egyesült Államokban sem tapasztalunk közvetlen befolyásolást a munkánkra. Ott a programok és a tevékenységek alapvetően szabadok. Nyomást azonban például akkor érzékelünk, amikor az Egyesült Államokban olyan programokat valósítunk meg, amelyeket részben amerikai oldalról is finanszíroznak vagy közösen alakítanak. Ilyenkor kérdőíveket kapunk, amelyekben arra kell válaszolnunk, hogy folytatunk-e „illegális DEI-tevékenységeket” – vagyis diverzitással, esélyegyenlőséggel és befogadással kapcsolatos munkát. Ez nehéz helyzet, hiszen mi éppen a sokszínűség mellett állunk ki. Az ilyen helyzetek nagyon világosan mutatják, hogy valami megváltozott.

Ön intenzíven foglalkozott a mesterséges intelligencia társadalmi hatásaival. Lát párhuzamokat az algoritmikus kontroll és a politikai narratívák feletti kontroll között?

Ez egy nagyon érdekes kérdés. Úgy gondolom, hogy különösen az Egyesült Államokban a Trump-adminisztráció és a technológiai oligarchák közötti szövetség révén valami nagyon egyértelműt láthattunk. És azt hiszem, ez tulajdonképpen már a válasz is: igen, pontosan ez történik most. A diskurzus algoritmusokon és mesterséges intelligencián keresztüli ellenőrzése, valamint a hatalomkoncentráció sajnos kéz a kézben jár.

Ami igazán ijesztő: én magam a kilencvenes években nőttem fel, és akkoriban azt gondoltam, hogy az internet valami mélyen demokratikus dolog. Nagyszerűnek tartottam, hogy ott mindenki kifejezheti a véleményét. Ma viszont a hatalom masszív monopolizálódását éljük meg – egyszerűen az algoritmusok logikája miatt. Ami nagy figyelmet kap, az egyre nagyobb lesz. A tartalmak egyre plakátszerűbbek, egyre felszínesebbek. A mesterséges intelligencia nem differenciáltan működik, hanem a tömeg logikáját követi. És ez súlyos probléma.

A közösségi médián keresztül kialakuló véleménymonopóliumok és az ott megjelenő szélsőséges leegyszerűsítés komoly veszélyt jelentenek a demokráciára. Ezért nagy reményeket fűzök az európai térhez – beleértve a szabályozási intézkedéseket is –, hogy ellensúlyt lehessen képezni. És egészen döntő fontosságú a független média szerepe. Ez a szerep rendkívül fontos, és nem hagyhatjuk a piacra. A piac nem fogja megvédeni a média pluralitását és szabadságát. Ezt demokratikusan kell megvédenünk.

Felszabadítja-e a mesterséges intelligencia – akár ideológiai értelemben is – a kis nyelveket és kultúrákat, vagy inkább még sérülékenyebbé teszi őket?

Sok kutatási projekten dolgozom Nyugat-Afrikában, ahol kis nyelvi modelleket tanítunk helyi nyelveken – például olyan nyelveken, amelyeket Togo egyes régióiban beszélnek. Ehhez azonban aktív támogatásra van szükség. Ha sikerül, az nagyon fontos és nagyon jó, mert a piaci logika pontosan az ellenkező irányba hat. A piaci logika azt mondja: az angol elég, mindent egységesíteni kell, monopolizáció, a lényeg, hogy nagy legyen. Ebben az értelemben a platformkapitalizmus logikája kiszorítja a kis nyelveket és kis kultúrákat.

Egy másik példa: ha vizuális MI-rendszerekkel dolgozunk, és MI-generált képeket hozunk létre, az eredmények gyakran rendkívül laposak. Hollywoodi esztétikát látunk, kliséket, fehér embereket, giccset – valóban borzasztó. Ezt gyakran gyakorolom hallgatókkal, és azt mondom: „Készítsetek egy képet.” Azonnal látszik, mennyire felszínes az eredmény.

Ez sajnos a jelenlegi logika. Pedig a technológiát lehetne sokkal differenciáltabban is használni. Lehetne azt mondani: specializált rendszerek kis nyelvekhez, kis kultúrákhoz. De ez nem történik meg magától – ezt tudatosan kell irányítani. Véleményem szerint ez kulturális-politikai szempontból rendkívül fontos lenne.

A nyelvoktatásban is egyre nagyobb szerepet kap a mesterséges intelligencia. Véleménye szerint a nyelvtanuló alkalmazások kiegészítik a nyelvtanárok munkáját – vagy inkább veszélyeztetik azt?

Ma már léteznek fülhallgatók és más eszközök, amelyek automatikusan fordítanak. Így azt lehetne gondolni: nincs többé szükség nyelvoktatásra, hiszen mindent automatikusan lefordítanak. A nyelv azonban egy kulturális világkép. Sokkal több, mint puszta szókincs. Ezt szerintem sokkal hangsúlyosabban kellene tudatosítanunk: a nyelv egy világ és egy kultúra. Ebben a mesterséges intelligencia nagyon jól tud segíteni – léteznek jó kurzusok és mindennapi használatra alkalmas anyagok. De a kulturális sokszínűség és a nyelv valódi értékének közvetítése az én meglátásom szerint emberek feladata. És ha a kettő kéz a kézben jár, az – azt hiszem – jó út lehet.

Ráadásul egy tanár képes észlelni a reakciókat, valódi kommunikációt létrehozni és közösséget teremteni.

Ezt mi is megfigyeljük. Bizonyos régiókban – például Indiában vagy Mexikóban – nagyon sok nyelvtanuló kifejezetten jelenléti kurzusokat szeretne, vagyis tanárral folytatott oktatást. Ilyenkor szívesen jönnek akár reggel hétkor vagy késő este is, de közösségben, mert ott egészen másképp tanulnak. Online tulajdonképpen egyszerűbb lenne, de nagyon egyértelműen azt mondják: nem, jelenlétben sokkal jobban elsajátítom a tanultakat, így könnyebb számomra. Ez valóban figyelemre méltó.

A Goethe Intézet Kijevben is működik. Azt mondta, szükség esetén akár egy légópincéből is tartanának nyelvórákat. Hol van az a pont, ahol a jelenlét inkább szimbolikus, mint ténylegesen hatékony?

Ez is nagyon jó kérdés. Kijevben az Ukrajna elleni orosz támadó háború idején sem zártunk be soha. Végig jelen voltunk. Ez a jelenlét rendkívül fontos volt. Partnereink ezt nagyon egyértelműen visszajelezték: már önmagában az is óriási érték, hogy ott vagytok. Az, hogy a könyvtár nyitva marad, önmagában érték. A teljes körű támadó háború kezdetét követően először teljesen online oktatásra álltunk át – a Covid miatt erre jól fel voltunk készülve. Tavaly óta azonban a nyelvtanfolyamok ismét jelenléti formában zajlanak egészen addig, amíg megszólal a légiriadó. Akkor mindenki lemegy az óvóhelyre, és ezt követően online folytatják a munkát. Ez a helyi valóság.

Jelenleg az állandó áramkimaradások miatt annyira nehéz a helyzet, hogy néha először azt kell ellenőriznünk, egyáltalán tudunk-e fűteni. Rendelkezünk vészáramfejlesztőkkel és olyan technikai rendszerekkel, amelyeket kölcsön is tudunk adni. Előfordul, hogy munkatársak az irodában alszanak. Ez valóban egy extrém helyzet. Ugyanakkor ezt a jelenlétet hihetetlenül nagyra értékelik. Ez nem szimbolikus, hanem egyértelmű jelzés: itt vagyunk veletek, és közösen teszünk valamit.

A háború kezdetén pénzügyi eszközökkel is támogatni tudtuk a civil társadalmat. Célzott támadások érik a kulturális javakat – múzeumokat, festményeket –, mert itt a kulturális identitás is tét. Az ukrán identitást is támadás éri. Szorosan beágyazódva dolgozunk az ukrán kulturális szcénában, és nagyon szoros együttműködésben vagyunk a helyi szervezetekkel annak érdekében, hogy ezt az értékes kulturális tájat a lehető legjobban erősítsük ellenálló képességében. Ez is rendkívül fontos volt, és erősen visszhangra talált: hogy nemcsak jelen vagyunk, hanem aktívan is védeni akarjuk a kulturális identitást.

Egy autoriter irányba mozduló országban mi a fontosabb a Goethe Intézet számára: a kulturális jelenlét fenntartása vagy egy világos, értékalapú állásfoglalás?

A jelenlét fenntartása gyakran az elsődleges szempont. Ugyanakkor természetesen a kultúrával és a nyelvvel végzett munkánk révén demokratikus értékeket képviselünk. Helyi partnereink számára a jelenlétünk fontos, és sokkal nehezebb lenne a helyzet, ha elhagynánk az országot, hiszen Németországból együttműködni bonyolultabb, mint egy helyben működő intézménnyel. A helyszíni jelenlét, annak jobb megértése, ami éppen történik, valamint a célzott támogatás lehetősége a leginkább helyben működik. Ennek megfelelően addig maradunk, amíg ez lehetséges.

Szíriában 1955 és 2012 között működött intézetünk, és a kulturális csere érdekében tudtunk dolgozni. Akkor ez volt az első intézet az arab világban. Később a biztonsági helyzet eszkalálódott, és a polgárháború idején be kellett zárnunk. Időközben a Goethe Intézet száműzetésben programon keresztül Németországból valósítottunk meg közös projekteket. Most azt vizsgáljuk, hogy mikor és milyen feltételekkel térhetünk vissza Damaszkuszba, hogy egy új Szíria részévé váljunk, és a szabadságot támogassuk.

A Goethe Intézet költségvetését tíz százalékkal csökkentették. A washingtoni intézetet is bezárják. Milyen szempontok alapján dől el megszorítások idején, hogy mely országok maradnak fontosak?

Összesen tíz intézetet kellett bezárnunk. Washington jelenleg még nyitva van, de bezárjuk – ott 2029-ig szól a bérleti szerződésünk. Egy intézet bezárása mindig rendkívül fájdalmas, és végső megoldás. A döntés szempontjai elsősorban azok voltak: mely országokban működik több intézetünk? Nem egész országokat adtunk fel, hanem ott zártunk be, ahol több helyszín is volt. Franciaországban például több intézetünk működött, ezért ott kisebb telephelyeket kellett megszüntetnünk. Ez így is fájdalmas volt, politikailag is nagyon nehéz.

A költségvetési helyzet összességében feszült marad, lényegesen kevesebb forrás áll rendelkezésünkre. Ennek ellenére új, kis intézeteket nyitunk – például Chișinăuban, a Moldovai Köztársaságban, illetve tervezetten Lublinban, Kelet-Lengyelországban. Ezek tudatosan kis intézetek, amelyek helyi partnerekkel együtt építkeznek. Stratégiánk az egyértelmű partnerségek és együttműködések kialakítása.

Geopolitikai szempontból Kelet-Európára, a Dél-Kaukázusra – például Örményországra – és az Egyesült Államokra helyezzük a hangsúlyt, ott azonban nem a nagyvárosokra, hanem tudatosan a vidéki térségekre. Texasban, Houstonban például irodát nyitottunk. Célunk, hogy erősebben kapcsolatba lépjünk olyan emberekkel, akik másként gondolkodnak. Ezért Magyarországon is fontos lenne a fővároson kívül programokat megvalósítani – hogy jobban megértsük, ott esetleg egészen más perspektívák léteznek. Számunkra ez a „kimenés” kulcsfontosságú: nem a saját közegünkben maradni, hanem tudatosan keresni a találkozást a mással.

Hisz abban, hogy a kulturális diplomácia valóban képes változásokat elérni – vagy inkább csak időt nyer?

A kulturális diplomáciát rendkívül értékesnek és nagyon fontosnak tartom. Ugyanakkor realistának kell maradnunk. Ha látjuk, hogy Kína és Oroszország mennyit fektet propagandába és álhírekbe – Kína pedig ezen felül az Új Selyemúttal is –, akkor ezek kemény tények, hatalmas befektetések. Erre választ kell adnunk.

A kiút ezért csak az lehet, hogy kritikusan felülvizsgáljuk a kulturális diplomáciát: mi működik valóban? Mit tudunk erősebb együttműködésben megvalósítani az Európai Unión belül? Például az Institut français-vel, a British Councillal vagy az Instituto Cervantesszel – vagyis más európai partnerekkel közösen. Erősebben kell a hatás és a visszhang irányába gondolkodnunk.

Hartmut Rosára utalva feltehetnénk a kérdést: mi hoz létre rezonanciát? Úgy gondolom, pontosabban meg kell vizsgálnunk: hogyan tudjuk Németország demokráciával kapcsolatos érdekeit kultúrán és oktatáson keresztül képviselni? Mi az, ami partnereink számára kézzelfoghatóan hasznos? Ez különösen ott fontos, ahol a demokráciáért küzdeni kell. Ez olyasmi, ami jelenleg az intézményen belül is nagyon erősen érzékelhető.