– Batizban, egy erdélyi faluban nőttem fel, ahol nem történik semmi. Mármint művészeti szempontból nem. Ahogy a közeli Szatmárnémetiben sem. Fiatal művészek sem éltek itt, elmentek Kolozsvárra vagy Temesvárra, más meg Budapesten tanult. Szóval nem maradt senki, aki nekem művészetet mutatott volna. Aztán amikor az egyetem alatt utaztam a világban, akkor megtapasztaltam, hogy az folyamatos mozgásban van, hogy mennyire színes és tele van energiával, információval, és ezt próbáltam megfesteni a képeimen – meséli Tivadar Andrea absztrakt képzőművész, aki elmondása szerint miután kilépett a falujából, egyből a nagyvilágban találta magát.
Határon túli élet
– 1991-ben születettem, így a Ceaușescu-korszakban nem éltem, arról csak a szüleimtől hallottam. Azt mondták, nehéz volt, hogy nem volt elég étel mindenkinek, és nem volt meleg víz falun. És bár az emberek földet műveltek, így meg tudták teremteni a mindennapi ételt maguknak, hiányoztak bizonyos élelmiszerek, mint a liszt, a cukor, a kávé és a tisztítószerek, mint a mosópor vagy a szappan. Ezért gyerekkoromban a szüleimmel hétvégente rendszeresen jártunk át biciklivel Magyarországra, mivel közel a határ, és ott sokkal olcsóbbak voltak ezek, mint Romániában. És mindig azt mondtuk, hogy Magyarországon még a levegő is más, az udvarok tisztábbak, az emberek jobban odafigyelnek a szépre. A szüleim úgy érezték, oda tartoznak, és mindig vágytak arra, hogy átmenjenek a határon, mert ott van mit látni, ott mindig finomabb volt minden, az ízek is másak. Valahogy így láttuk mi – mondja a művész, hozzátéve, az édesapja több mint húsz éve Magyarországon dolgozik építkezéseken.
Szorít az idő
Tizennégy éves volt, amikor igazán elkezdett rajzolni, és ekkor gondolkodott el azon, hogy milyen lehet egy művész élete. – Batizon, az általános iskolában senki sem foglalkozott ilyesmivel, de én vettem a bátorságot, és bevittem a rajzaimat az iskolába, és megmutattam az osztálytársaimnak és a rajztanárnőnek. Ezeken a képeken nőket, férfiakat, gyerekeket és állatokat ábrázoltam, szóval figuratív dolgokat. A tanár meg nagyon örült, amikor látta a rajzokat, és biztatott, de mondta, hogy ha ezzel akarok foglalkozni, akkor neki törődnie kell velem, mert látta, hogy van esélyem arra, hogy művészeti gimnáziumba vegyenek fel – mondta Andrea. A tanár a rajzórákon külön figyelmet fordított rá, albumokat mutatott, és rajzolt neki figurákat, amiket a lánynak le kellett másolnia.
Andreának viszont kevés ideje volt készülni, így nem vették fel a szatmárnémeti Aurel Pop Művészeti Líceumba, ami miatt szomorú volt, mert nem tartotta magát kevésbé tehetségesnek a többi felvételiző diákhoz képest.
– Úgy éreztem, nem korrekt, hogy engem nem vettek fel, és mondtam is magamnak, hogy lehet, ez mégsem az én világom, és abbahagyom a rajzolást.
De aztán megismertem a férjemet, aki akkor csak egy barát volt, és ő zenész szakon végzett ebben a gimnáziumban, a barátai pedig szobrászok voltak. Én pedig mondtam neki, hogy szeretnék oda bejutni, és azt válaszolta, hogy nem lesz könnyű, ezért dolgozni kell, de ő majd segít, és a barátai is – meséli Andrea, aki egy éven át újra készült, majd másodszorra is jelentkezett. – Elmentem az iskolába, és megkérdeztem, hogy van-e esetleg hely a számomra, és mondták, hogy nincs. De azért gondoltam, csak kell legyen valami megoldás. Végül az élet úgy hozta, hogy az iskolából egy lány elutazott családostul Romániából, így újból vizsgáztam, és lett helyem.
Utas és a nagyvilág
A középiskolában már könnyűszerrel hozta be a többieket, egy idő után a rajztanára, Király Gabriella meg is kérdezte tőle, hogy szeretne-e Kolozsvárra menni egyetemre. Ám Andrea szobrász szakon tanult, mert félt a festészettől és a színektől, de a tanár mondta neki, ő már tudja, hogy festő lesz belőle. – Kérdeztem tőle, hogy ezt honnan veszi. Mire mondta, hogy pasztellkrétával rajzolok, és nagyon festőiek a rajzaim. Azt mondta: egy festő így rajzol, mint te. És akkor én ezt valahogy elhittem neki.
Ezúttal viszont ismét kevés ideje maradt felkészülni, de ez a tanár is segített neki összeállítani egy mappát a felvételire, mellyel be is jutott a Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemre, ami újabb fordulópontot jelentett nála. Négy éven át ugyanis figurális képeket festett, de azokra egyre inkább kezdett ráunni, mondván, nem a valóságot akarja másolni, hanem azt akarja ábrázolni, ami benne él. A fordulatot az hozta el, amikor 2014-ben ösztöndíjjal Franciaországban, Rennes városában tanulhatott öt és fél hónapon át. – Ezen a helyen meglepett, hogy rajtam kívül senki sem festett, hanem konceptuális és performanszművészettel foglalkozott. Az ottani francia tanárom meg is kérdezte tőlem: Ott, Kolozsváron még van, aki fest?
Andrea örült, hogy az Erasmus-ösztöndíja alatt sokat utazhatott, így járt Párizsban, Rómában, Barcelonában és Londonban, így a világ fokozatosan tárult ki előtte, miközben a múzeumokat és a galériákat látogatva azt is érezte, hogy a művészetről alkotott képe is egyre szélesedik. – Addig én nem utaztam máshova, csak Romániában és Magyarországon jártam. Kinn viszont kinyílt előttem minden, a kortárs művészet terén pedig szinte csak absztrakt festészetet láttam. Romániában, különösen Kolozsváron viszont abban az időben a figuratív festészet dominált, mind az egyetemen, mind a galériákban. Tartottam is attól, hogy nem engedik majd, hogy absztraktot fessek, de a tanárok nagyon biztattak, különösen a mentorom, Ioan Sbârciu.
Virágegyetem
Kolozsvárra visszatérve 2014-ben az egyetem mellett egy bútorgyárban dolgozott, ahol azt kérték tőle, hogy fessen virágmintákat, amihez keressen olyan technikát, amellyel gyorsan és egyszerűen tud szirmokat utánozni. Andrea így rátalált egy módszerre, az ecsetre színes és fehér festéket kent, majd ezt húzta el a bútoron. A színátmenet hasonlított is egy virágsziromra, és ahogy a művész festett, feltűnt neki, hogy milyen színpalettával is dolgozik. Végül úgy döntött, az ecsetnyomokat egy vászonra is felviszi, minek hatására rálelt arra a vizuális világra, mellyel elindulhatott a karrierje. – A képeimen a csőszerű formák csak úgy megszülettek. Akkor úgy festettem, mint a gyerek, aki örül annak, amit csinál. Nem volt semmi megtervezve, minden csak jött. Ez egy érdekes érzés volt, most is szeretek visszagondolni rá – mondja. A képeken a csövek aztán rendszereket formáltak, mivel Andrea az utazásai után úgy érezte, a világban minden mindennel összekapcsolódik, és ezt akarta a vásznakon is megjeleníteni.
Eközben a művészeti világban is kezdte meglelni helyét, egyik tanára, Marius Bercea ajánlotta a temesvári Jecza Gallerybe, amely kivitte a munkáit a bukaresti Art Safari nevű kortárs művészeti vásárra, ahol először adták el egy művét. 2015-ben pedig a budapesti Deák Erika Galéria figyelt fel rá, és elhívta egy csoportos kiállításra, amelyen csak nő művészek vettek részt. Andrea ekkor ismerkedett meg több magyar festőművésszel, mint Batykó Róberttel, Nemes Mártonnal és Barabás Zsófival, akivel azóta is tartja a kapcsolatot. – Nagyon meglepett, hogy jól fogadtak engem és a művészetemet, annak ellenére, hogy nem éltem, nem tanultam Magyarországon. És nagy hatással volt rám, amikor először találkoztam velük, mivel úgy éreztem, hogy közéjük tartozom, és befogadnak. Amikor Budapestre megyek, előre megtervezem, hogy kit akarok meglátogatni a műtermében. Andrea a festészetében ezután a virtuális világok felé indult, ahol szintén minden mindennel kapcsolódik, hiszen elméletben bárki bárkivel felveheti a kapcsolatot, amit ő pozitívnak lát. Ezután csak egy lépés volt, hogy eljusson a kozmoszig: a képein a sötétszürke, kavargó háttér elé színes formákat festett fel, amelyek mindegyike egy-egy új dimenziót jelképez, amely felfedezésre vár. Akárcsak az ő életében az újabb országok és művészeti világok, amelyekben az ember szabadon elmerülhet.
