Petíciót indított a BirdLife International, hogy felhívja az Európai Unió döntéshozóinak a figyelmét arra az ólomszennyezés veszélyeire. A nehézfémterhelés elsősorban az idegrendszert, a vesét és a vérképzést károsítja –, ráadásul az ólomszennyeződésnek nincs egészségügyi határértéke, már a legkisebb mennyiségben is veszélyes, mivel az ólom a szervezetből természetes úton nem távozik, hanem felhalmozódik. Ismert, hogy a régi, ólomból készült vízvezetékeket le kellett cserélni, illetve ma már az üzemanyagok, festékek sem tartalmazhatják ezt a nehézfémet, azonban a szabályozás mindmáig nem érintettek két olyan szegmenst, amely ugyancsak komoly mértékben szennyezi a környezetünket, ezáltal az életünket.
Orbán Zoltánt, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője lapunknak sorolta a mindannyiunkat érintő veszélyeket: „Jó pár évvel ezelőtt Magyarországon különös körülmények között pusztult el az akkor ismert második legidősebb parlagi sas. Ezek a madarak hosszú életük során nagyon jól megismerik az élőhelyük veszélyeit, például a közúti forgalom hatását, éppen ezért volt megdöbbentő, hogy ezt a tojót egy autó gázolta halálra. A kibővített laborvizsgálat kimutatta a szervezetében a súlyos ólommérgezést, emiatt károsodott az idegrendszere, ezért nem volt képes megfelelően reagálni”.
A ragadozó madarak szervezetébe vadászatok során kerülhet ólom, sok állat csak megsérül, majd később elhullik, a testében számtalan apró ólomsöréttel, ami mind bekerül az őket elfogyasztó állatok, különösen a csúcsragadozók szervezetébe.
A sörétek beülnek az apró bélfodrokba, nem képesek távozni, és az ólom fokozatosan kioldódva elkezdi mérgezni a sejteket. De az is előfordul, hogy maga a ragadozó madár kap nem halálos lövést, így közvetlenül kerül a testébe a sörét. Megvonhatjuk ugyan a vállunkat erre – jelzi a szóvivő: ez nekünk, embereknek nem okoz problémát, azonban ez koránt sincs így. Egyrészt a ragadozó madarak nagyon fontos szerepet töltenek be az ökoszisztémában azáltal, hogy kordában tartják a zsákmányállataik állományát, megelőzve a túlszaporodásukat, másrészt a sörétes lövést túlélő nyulak, fácánok később a mi asztalunkra is kerülnek.
Márpedig ha egy vad a testében hónapokon, éveken keresztül hordja a lövedékeket, az ólom egyre nagyobb mennyiségben lesz jelen a húsában, amit majd gyanútlanul elfogyasztunk.
Európában évente minimum egymillió madár veszti életét lövés vagy horgásznehezék lenyelése következtében, és több millióra tehető azoknak a száma, amelyek szervezetét hosszabb ideig mérgezi az ólom. A vadászatok során a rétekre, mezőkre kerülő söréteket a legelő háziállatok is elfogyaszthatják, így az ő szervezetük is folyamatosan károsodhat.
A vizes élőhelyekre kettős teher is rakódik: egyrészt a vadászat következtében a vízbe kerülő sörétek, másrészt a horgászok által használt nehezékek szennyezik az élővizeket. Így nemcsak a vízimadarak kerülnek veszélybe, hanem a halak is, amelyek táplálkozás közben óhatatlanul elfogyasztják ezeket az ólomdarabokat is, és máris indul ugyanaz a folyamat, mint a vadak esetében: kumulálódás a szervezetben, sejtkárosodás.
Az EU-ban már szabályozzák, hogy vízparton csak acélsöréttel lehet vadászni, de „az acél sűrűsége jóval kisebb, mint az ólomé, ezért rosszabb hatásfokkal öli meg az állatokat. Több lesz a sérült egyed, ez pedig állatvédelmi aggályokat vet fel – fejtette ki az MME szóvivője. Mint elmondta, az egyes horgászati ágak terén ugyan létezik alternatív megoldás az ólom kiváltására, az egyik a főként az ultrakönnyű pergetésben használt réz, a másik a tungsten (volfrám), amely az ólomnál is nagyobb sűrűségű, rendkívül kemény átmenetifém. Azonban ez az anyag a természetben alapállapotban nem található meg, a kitermelése meglehetősen költséges, ez okból a belőle készült termékek drágák. Ráadásul a legnagyobb készletek Kínában találhatók, így az Európai Unió exportra szorul ebből a nyersanyagból.
Csak Magyarországon mintegy félmillió ember hobbija a horgászat, és 60-70 ezren vadásznak legálisan, de uniós szinten tízmillióban mérhető a számuk.
