Közismert, hogy az erős és művelt középosztály a demokratikus államok működésének legfontosabb társadalmi alapja. Erre épülnek ma is a legfejlettebb demokráciák, például a skandináv országokban. Tudják ezt a hatalom mindenkori birtokosai is, ezért arra törekednek, hogy „izmos középosztályuk” legyen (Orbán Viktor), amelyik egzisztenciálisan függő helyzetben van a regnáló politikai hatalomtól, elfogadja annak értékrendjét és világszemléletét.
Nyugat-Európában az évszázados töretlen fejlődés nyomán a középrétegekből egy önálló gazdasági-szellemi identitással rendelkező polgárság jött létre. Kelet-Európában azonban minden másképpen alakult. Az egymást követő hódítók által okozott gazdasági-társadalmi katasztrófák és a különböző indokokkal végrehajtott népesség üldözések következményeiként a társadalom fejlődése többször is megszakadt, ami lehetetlenné tette egy „saját eredetű” polgárság megerősödését. A XIX. században olyan „kettős társadalmak” jöttek létre, amelyekben a hazai és az „idegenekből szerveződött” polgári csoportok elváltak egymástól.
Az I. világháború utáni korszakban kormányzó elit (Horthy Miklós és köre) a keresztény-nemzetinek nevezett magyar középosztályra építette a hatalmát. A II. világháború után hatalomra került kommunisták ezt a réteget azonnal eltávolították a hatalom közeléből, és egy új, „szocialista középosztály” létrehozására törekedtek. Ennek érdekében megteremtették a tömeges felemelkedés lehetőségeit. (Jellemzően a szülők áldozatokat nem ismerő munkája tette lehetővé a fiatal generációk tanulását és életkezdetének megalapozását.)
Az így formálódott társadalmi képződmény mindaddig a rendszer támasza volt, amíg gyarapodhatott – de fokozatosan elfordult attól, amikor az már nem volt képes az elvárt szinten gondoskodni róla. Ezekből a vegyes összetételű, felemelkedett csoportokból kerültek ki a fiatal generációnak azok a „reformerei” is, akik 1989/90-ben már a kapitalista rendszer visszaállításától remélték, hogy „hamarosan utolérjük Ausztriát”.
A rendszerváltástól várt boldogulás ábrándja azonban hamarosan szertefoszlott, és ez kétszer is visszafordította a tömegeket az egykor volt szocializmus jóléti törekvéseit (például az ingyenes oktatást, egészségügyet, szociális biztonságot, a dolgozók védelmét) továbbra is hirdető baloldal felé.
De az Európai Unióhoz való csatlakozás átmenetileg szinte megoldhatatlan gondokat is okozott. Az országra „rászabadított” európai piaci versenyben a hazai gazdaság gyorsan leértékelődött, megszűnt a nehezen megteremtett, relatív stabilitás, szétesett a társadalom, hamar eljelentéktelenedtek a meghirdetett és elkezdett „jóléti rendszerváltás” hatásai. A kirobbant pénzügyi világválságban zűrzavarossá vált viszonyok között a baloldali politika nemcsak a hatalmat, de a hitelét is elveszítette.
A 2010-ben ismét hatalomra került „új generáció” tanult a baloldal kudarcából. Felismerte a tőle függő és hozzá tűzön-vízen át hűséges középrétegek fontosságát, ezért különféle kedvezményekkel segítette és segíti azok gyarapodását. Mindezt nagy leegyszerűsítéssel úgy indokolja, hogy „ők azok, akik a hátukon viszik az országot.”
Kétségtelen, hogy a 2010-2020 közötti gazdasági fejlődés nyomán stabilizálódott az ország, és észrevehetően növekedett, mostanra a keresők 30-35 százalékát teszi ki a középszintű jövedelemmel rendelkezők aránya. A „kvázi középosztály” azonban nem vált igazi polgársággá! A vagyoni helyzetében, jóléti szintjében történt javulás ellenére ma is csak azon a szinten él, mint Nyugat-Európa szegényei, és tudatában és mentalitásában távol áll a polgári eszményektől. Csak „illúzió középosztálynak” tekinthető, amelyik az alsóbb rétegekhez képest jól él, de anyagilag sérülékeny, függ a mindenkori hatalomtól. Egy rendkívüli esemény nyomán a bérből-fizetésből vagy nyugdíjból élők azonnal nehéz helyzetbe kerülhetnek.
Az „alsóbb társadalom” mintegy 30 százalékának pedig sem megfelelő tudása, sem mentális és társadalmi ösztönzése sincs arra, hogy életét saját erőfeszítéseivel jobbá tehesse: kiszolgáltatott és manipulálható a hatalom minden szintjén. Az ő felemelkedésük az egyik legfontosabb társadalmi kihívás. A „dolgozó szegények” alkotják a másik 20 százalékot, akik máról-holnapra élnek és csak vágyakoznak egy jobb életre.
A kutatók szerint csak a társadalom 10 százaléka tartozik a valódi középosztályba, ők azok, akik megfelelő anyagi és egzisztenciális biztonságban élnek és rendelkeznek a világlátás képességével. „Megvan a pénzük, hogy nemet mondjanak, és megvan a tudásuk, hogy mire mondjanak nemet.” A műveltségében, világlátásában, erkölcsiségében rendkívül széttagolt magyar középosztály, ahogyan az ország nagyobbik fele, egy tekintetben nem változott az elmúlt évtizedekben sem. Elsősorban saját anyagi helyzetének érzékelésétől függ, hogy meddig van és lesz bizalommal a hatalmon lévők iránt.
Amíg megvan a bizalom, addig elfordul a közélettől, a politikusokra bízza magát – de ha romlik a helyzete, akkor aktivizálódik, másfajta politikai irányt keres. Amíg csak kisebb csoportjai elégedetlenkednek, ez nem jelent veszélyt a hatalmon lévőknek. (A Jobbik 2018 körüli térnyerése ilyen átmeneti társadalompolitikai jelenség volt.)
Az igazi gondot az jelenti, ha az elégedetlenség széles rétegekre is kiterjed. Most egy ilyen politikai korszakba kerültünk. A gazdasági helyzet mindenki számára észrevehetően romlani kezdett. A bérek növekedése a megfékezhetetlennek tűnő infláció és a felvett hitelek terhei miatt nem járt érezhető helyzet javulással, az ország működésében gyakorivá lettek a fennakadások, gyengülnek az életminőség alapjait jelentő különféle szolgáltatások. Ezek nyomán az európaiakhoz mérhető jó élet reménye a fiatal generáció körében szertefoszlott.
A népesség 15 százalékát elérő lakhatási szegénység az alsóbb rétegek fiatalságát is mozgásba hozta. A társadalmi felemelkedés lehetőségei (például az oktatásban) egyre romlanak. Az európai társadalmakban tapasztalható szabadabb légkör, a jólét és a nagyobb életesélyek egyre szélesebb rétegekre hatnak a fiatal generációkban, egyre többen választják a kivándorlást.
A középső rétegekben, elsősorban a jobb körülmények között élő városiak körében azonban egyre többen vannak, akik más utat választanak. Aktivizálódott csoportjaik itthon akarnak jobb és másfajta életet teremteni. Elutasítják a hatalomhoz kapcsolódó „parisztokraták” gátlástalan vagyonosodását, a mindent átszövő korrupciót biztosító rendszert és a demokrácia látszatát megteremtő politikai színjáték régi és új szereplőit.
A bizonytalanság a mindennapok alapállapotává lett, az „erkölcsi kopás” mostanra szinte minden politikusra kiterjedő hatással jár, egyszerűen hiteltelenek lettek. Mivel a valóságtól egyre távolabbra jutó, részigazságokra és tudatos hazugságokra épülő propaganda vált a politika tartóoszlopává, a rendszer egésze ugyanúgy leértékelődött, mint a korábbi, és a változtatás igénye egyre erősebb a társadalomban.
A fiatal nemzedék nemcsak jobb életre, hanem másfajta, „eurokonform” világra, a természeti és a társadalmi környezet biztonságára vágyik. Többségük az európai életvitelt és gondolkodást követi, új hittel új vezetőket keres és talál, akik sokszínű, erős politikai pólussá szervezik „láthatatlan forradalma” végrehajtásához.
A közeledő választáson egy új típusú, európai Magyarország ifjabb generációi szállnak szembe a rég elavult kelet-európai világ viszonyaival és embereivel.
Hogy mi lesz a választás kimenete, azt nem tudhatjuk, hiszen a régi világ ezernyi anyagi és szellemi béklyót rak a kiszolgáltatottakra, hogy csak rá szavazhassanak. Ha ez sikeres lenne és hatalmon maradnának, akkor is légüres térbe kerülnek: már soha többé nem lesznek képesek visszaállítani a nemzet elvesztett bizalmát.
Bárhogyan is lesz, egy új átalakulási korszak kezdődik – most fordulhat rá az ország az európai fejlődés útjára. Egy időre talán még meg lehet akadályozni a változásokat, de a Történelmet nem lehet megállítani.
A szerző társadalomkutató, nyugalmazott főiskolai tanár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.