Mindig baj volt a szobrokkal Erdélyben. Hol azzal kínlódtunk az elmúlt évtizedekben, hogy megakadályozzuk például Marosvásárhelyen a háborús bűnös Ion Antonescu szobrának felállítását, hol meg hosszú-hosszú évekbe került, amíg nem kevés küzdelemmel ismét köztérre tudtuk helyezni Aradon a Szabadság-szobrot. Ma sem tudom, van-e szobor mifelénk, amely kibírt legalább száz évet egy helyben. Valamivel nyugatabbra, mondjuk Rómában másképpen telik az idő, és másképpen működik a történelem, ott évezredekben mérhető, ami nálunk még évszázadokban sem. De előbb-utóbb sok minden megoldódik itt is. Úgy néz ki, most éppen Sütő András majdnem két évtizede eltervezett marosvásárhelyi szobra körül is szűnik végre valahára a huzavona. Hol a városi önkormányzat magyar és román tagjai közti vita miatt akadt el az ügy, hol a már tanácsülésen is megszavazott szoborállítási szándék bukott el a bürokrácia útvesztőiben, hol meg abban nem sikerült megegyezni, hogy hol is álljon a szobor. Míg aztán salamoni döntéssel csak megszületett a megoldás, lesz Sütő András-szobor, és ugyanakkor emléket állítanak, nem ugyanott persze, egy 1848-as román forradalmárnak is. Így élünk mi Erdélyben. Egy sima, egy nádli. A lényeg, hogy meghirdették a pályázatot, megvan a nyertes is, egy kiváló marosvásárhelyi szobrász terve, amit sietve közzé is tettek. Kinek tetszett, kinek nem. De hál’ istennek, elmúlt ez a vita is,
és ha minden jól megy, az idén tényleg meglesz a szobor.
Viszont egyvalami nem hagy nyugodni továbbra sem. Ugyanis történelmi mércével mérve nem sok az a harminchat év, ami eltelt azóta, hogy Sütő András, az RMDSZ egyik alapítója 1990 márciusában a faluról behozott, félrevezetett román tömeg áldozatául esett, súlyosan megsebesítették, egyik szemét elveszítette. Rögtön kivitték Budapestre, és nyilván maradhatott volna ott, mindent megkapott volna, a gyógykezelés után mégis hazajött, és továbbra is itt élt 2006-ban bekövetkezett haláláig. Senki sem hányta volna a szemére, ha kint marad, olyan időket éltünk, hogy ez a történtek után igazán érthető lett volna. Példának okáért a megyei tanács – ma önkormányzatnak mondanánk – magyar elnöke, aki államfő-helyettes is volt abban az időben, elment Bukarestbe, és soha többé nem jött tudtommal Marosvásárhelyre. Meg lehetett érteni az ő félelmeit is. Csakhogy hazajövetel és itthon-maradás dolgában mégis Sütő András a minta, aki azokban az években azt tette, amit mondott, és úgy élt, ahogy írt. Nos, ami most meglepett, hogy a szobortervről szóló vitában egy-két hozzászólóról az is kiderült, tulajdonképpen azt sem értik, miért olyan fontos ez a szobor. Mi az a maradandó érték, amit a rendszerváltás hajnalán az író képviselt. Nem akarok most arról elmélkedni, hogy mit jelentett a hatvanas évek végén az Anyám könnyű álmot ígér, és milyen felszabadító hatása volt valamivel később néhány Sütő-drámának. Rég volt, az utókor néha revideál, néha rehabilitál, néha felejt. Ahogy az lenni szokott. Ráadásul, bár nagyon is jelentős írónak tartom, az én irodalomeszményem is eltért némileg az övétől. De azt gondolom, hogy egyvalamiben mindenképpen egyet kellene értenünk mindannyiunknak: már csak az a hazatérés is szobrot érdemel. Amennyiben még értéknek tartjuk valóban mindazt, ami számunkra akkor, 1990-ben értéknek számított.
Nyilván ilyen érték volt a helytállás is. De most, hogy leírom ezt a szót, máris el kell gondolkoznom, nem vagyok-e túlságosan fellengzős. Nem divatjamúlt-e napjainkban ezen a nyelven beszélni? Vajon érdemes-e még idézni Sütő Andrásnak azt a többes szám első személyű, kissé Kós Károlyos, de még a Kiáltó szónál is sokkal patetikusabb, ma már itt-ott, mi tagadás, érzelgősnek tűnő kiáltványát 1991-ből, amelynek a címe Maradj velünk! Íme, a befejező passzusok:
„Jussunkat feladni, Bethlen Gábor látta Tündérkertünket elhagyni: végzetesebb lépés annál, amit sanyarú helyzetünk most kinek-kinek megparancsol, mondván a mannalesőknek: ne bámuljátok az eget és a sötét fellegek láttán ne futamodjatok meg, hanem bátran és okosan cselekedjetek! Mert nem hozzák el beteg századok, amit elhozhatnak a történelem viharos órái, ha van fülünk a hallásra, szemünk a látásra, és nem hárítjuk el gyáván a szabadság fölkínált kézfogásait.
Maradj velünk!, hogy mindennapos fogyatkozásban önvédelmi erőnk el ne apadjon teljesen. A végelgyengülés percében ugyanis amikor ránk vigyorog majd az ismerős kisebbségi végzet, elmondhatjuk: a romániai zsidók és németek sorsára jutottunk. Csak nem mások adtak el fejpénzért, hanem magunk adtuk föl létünket egy indokolt, ám törvényszerűleg múló riadalomban. Hinnünk kell a felénk áradó magyargyűlölet mulandóságában.
Bíznunk kell az emberi cselekvésben, amely kész és képes szembeszállni e mostani zavaros idők minden kisebbségellenes támadásával.
Jól tudjuk azonban, hogy magunkra hagyatva, önerőnkből jogainkat nem nyerhetjük el. Ezért keressük a román demokratikus erők szövetségét; ezért kérjük a nemzetközi fórumok erkölcsi és politikai támogatását. Szavunk annál eredményesebb lesz, minél többen és egységesebben követeljük azokat a jogokat, amelyek nélkül jövőnk elképzelhetetlen. Maradj velünk! (...)
Fényre jutván majd a sötétségből, joggal nyerjük el az utánunk jövő nemzedékek elismerő tiszteletét.”
Meg kell most kérdeznem magunktól: nem volt-e vajon illúzió ez az „elismerő tisztelet”. Bevallom, ha van egyáltalán valamilyen ideológiám, az kétségkívül az úgynevezett transzilvanizmus, de ismétlem, nem vagyok híve a transzilván irodalom időnkénti kollektivizmusának. Híve vagyok viszont az értelmiségi véleménymondásnak. Igen, híve vagyok én is a megszólalásnak és beleszólásnak. Domokos Géza, Sütő András, Kányádi Sándor, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva ezt a beleszólást propagálták akkoriban, eltérő esztétikai értékítéletükön vagy különböző túlélési stratégiájukon innen és túl ebben voltak ők egymással egyetértő írástudók.
Jussunkat feladni? Keserűen nézem, hogy értékeinket lassan tényleg feladjuk, vagy legalábbis felejtjük. A kisebbségek – mindenfajta kisebbség – iránti tolerancia számunkra egyszerre volt eszköz és cél, és tulajdonképpen érett fővel, sőt, Sütőék már-már vén fejjel, de mindannyian egy olyan jövendő világot képzeltünk magunknak, ahol a hűség érték, a kultúrák, a nyelvek, vallások együttélése érték, a gyengébbek védelme érték, az erőszak visszautasítása érték. Mint ahogy az identitásért folytatott küzdelmünkben a magyar-magyar szolidaritás is érték, és ezt semmilyen részérdek nem írhatja felül. Valamikor a kilencvenes években sokszor lehettem együtt a határon túli magyar szervezetek vezetőivel és a magyarországi „nemzetpolitika” felelőseivel. Akkor még, azt hiszem, nem neveztük nemzetpolitikának, ellenben a mostaniakhoz képest talán jobban tudtuk, mit jelent. Tanácskozás tanácskozást követett, nem is haszontalanul. Sokszor hallhattam Duray Miklóstól, de Bugár Bélától, Csáky Páltól, sőt, akkor még A. Nagy Lászlótól is a Beneš-dekrétumok szörnyűségéről. Beismerem, addig keveset tudtam erről, de tőlük megtanultam, hogy nem történelmi emlék ez, hanem élő seb és égbekiáltó jogsérelem továbbra is.
Vajon mit szólna most Duray Miklós ahhoz, hogy egy szuverenista érdekszövetség tévképzete szótlanságra késztette azokat, akik lépten-nyomon hangoztatják egyébként a magyar-magyar értékközösség fontosságát, de most fülsiketítően hallgatnak.
Türelmetlenebb politikus volt nálam, nem is mindig értettünk egyet, mégis barátok lettünk az idők folyamán, úgy vélem. Akárcsak a többiekkel. Meg a vajdaságiakkal, kárpátaljaiakkal, horvátországiakkal, muravidékiekkel is. Megtanultam a hasonlataikat vagy metaforáikat is. Mert csupa költői kép a kisebbségi lét. Duray Miklós emlékezetes hasonlata, hogy a szórványmagyarságra úgy kell vigyázni, mint a kenyér héjára. Ha a héjat levágják, hamar megpenészedik a bél is. Ágoston András mindahányszor elmondta a magyarországi politikusoknak, hogy a vajdasági magyarok igazsága akkora, mint egy hegy, meg lehet kerülni, de elhordani nem lehet. És így tovább.
Tudtam, kinek milyen sérelmei vannak, ők is tudták, hogy nekünk mi fáj. Magyarországi partnereink is jól megjegyezték mindezt. Akkor nem történhetett volna meg, hogy a Beneš-dekrétumok ügyében nem lépünk fel határozottan. Nem történhetett volna meg, hogy a magyar kormány részéről máig nincsen egy markáns állásfoglalás, miközben egy kisebbségellenes, kollektív erőszaknak még a bírálatát is büntetni akarják Szlovákiában. Nem történhetett volna meg, hogy egy kudarcra ítélt elképzelés – mert nacionalistákkal tartósan együttműködni egy másik nemzet fiai nem tudhatnak –, vagyis ezúttal a Fico-barátság oltárán feláldozunk létfontosságú értékeket. Igen, a kilencvenes években még figyelt a világ reánk, figyelt a kisebbségekre, a volt Jugoszláviára vagy az azóta szétvert Hegyi-Karabahra. Ma már mi sem figyelünk egymásra úgy, ahogy kellene. Kampányhazugság lett a nemzetegyesítésből. A Beneš-dekrétumok alkalmat adhattak volna egy újabb magyar-magyar egyetértésre ideológiáktól függetlenül, határon innen és túl. Volt is most erre ellenzéki szándék, de a magyar kormány még mindig csak „próbálja megérteni a szlovákiai jogszabályt”. Ehhez képest, úgy emlékszem, Durayék már a kilencvenes években értettek mindent. Ma sem lenne nehéz rájönni, hogy a Fico- vagy George Simion-félékkel az utcasarokig elmenni sem biztonságos. Tudtommal haragszunk Zelenszkijékre a kisebbségi jogok korlátozása miatt, egyébként joggal, csakhogy ezzel mentegetni az orosz agressziót, embertelen szörnyűség. Meg aztán akkor miért nem haragszunk Ficóékra?
Meglehet, lassan el kellene felejtenünk a gyerekkori intéseket. Hogy a hallgatás beleegyezés. Vagy hogy az öndicséret gyalázat. Kit érdekel ez ma Marosvásárhelytől Pozsonyig, Budapesttől Washingtonig úgymond? Talán vannak mégis, akiket igen. Hiszen nem olyan nehéz sem Donald Trumphoz, sem Robert Ficóhoz igazítani a tízparancsolatot. Valahogy így: ne kívánd felebarátod Grönlandját! Illetve: ne kívánd felebarátod szülőföldjét! Ha már állítólag ragaszkodunk a keresztény Európához.
Apropó, értelmiségiek. Apropó, írók. Újraolvastam a minap Thomas Mann publicisztika-kötetét (Európa, vigyázz!, Komlós Aladár fordítása), benne 1935-ös figyelmeztetését, a könyv címadó írását. Rémisztően aktuális:
„Meg kell állapítanunk, hogy a szellem híján volt a felelősségérzetnek, nem ismerte fel, hogy az erkölcs összefügg az értelemmel, hogy együtt emelkednek és hanyatlanak, s hogy az ész megvetését erkölcsi elvadulás követi. (...) Ha az európai humanizmus képtelenné vált arra, hogy eszméit harcias formában újjászülje; ha nem képes többé arra, hogy lelkét bajvívó frissességre ébressze, el fog pusztulni, s egy olyan Európa lép a nyomába, amely már csak történelmi hagyományként viseli nevét, és amely elől jobb lenne a közömbös időnkívüliségbe rejtőzni.” Bizony igaza van József Attilának, ízig-vérig európai volt A Buddenbrook ház írója.
De maradjunk optimisták, és bízzunk benne, hogy nem ismétlődik XX. századi történelmünk! Természetesen nem ismétlődik. Kivéve, ha mi magunk erőnek erejével vissza nem fordítjuk az időt. Persze valamit mégis szívesen megismételnék: a mögöttünk levő századvég magyar-magyar szolidaritását, legyen szó Beneš-dekrétumokról vagy bármi másról! Gyanúm szerint ez lenne az igazi „patriotizmus”. Legalábbis ahogy Illyés Gyula gondolta egykor.
