Nem csupán mások versengésének élvezete miatt. A téli sportok szépek. Van bennük valami magasztos, elemelő. Könnyed siklás a jégen, szédítő csúszások a havon. A síugrás igazi repülés. Nem annyira az erőlködést érezzük fizikai képességeink határainak apró tágításáért, a küzdelmet önmagunkkal és az ellenfelekkel, mint inkább a kiszabadulást a korlátok közül. Még a jégkorong eszelős lüktetése is mintha új dimenziókat nyitna meg. A műkorcsolya pedig az attraktivitás, az önkifejezés és a szépség páratlanul harmonikus összeolvadása.
Bölcselkedem gyerekesen, hogy kicsit felnőttnek tűnjek. Keresem a védőpáncélt az okosságban. Próbálom elméletileg igazolni, hogy... Hogy igen, teljesen levett a lábamról egy Netflixen látott érzelmes-érzelgős, a giccs határán piruettező kanadai sorozat. Mondhatnám, egy tini sportfilm, A jég szerelmesei. Néha megborzongtam, hogy talán a Disney-n nézek valami szappanoperát, és ezt talán mégse kéne, de már billentem is vissza a történetbe. Alig merem elmondani, milyenbe. A híres Russo jégtáncos-házaspárt tragédia éri, a feleség életét veszti. A magára maradt férfi sógornőjével műkorcsolyaiskolát vezet, mindent elkövet, hogy lányai anyjuk szintjére emelkedjenek a sportágban. Erre Elise tűnik a legalkalmasabbnak, de egy sérülés után fóbia keríti hatalmába, nem mer jégre lépni. A középső lány, Adriana viszont újra nekifeszülne a karriernek. Régi partnere, akibe szerelmes volt, ismét előkerül, de tartózkodó, és mással korcsolyázik. Adriana így a szuper tehetséges, kissé önteltnek tűnő Braydennel áll össze. Haladnak a siker, a világbajnoki cím felé, közben mindenki csúszkál, olykor orra bukik az érzelmek ködében, az iskola adósságok miatt a csőd szélére kerül, de végül kiérlelődnek a megoldások, letisztulnak az érzelmek, a kapcsolatok. Happy end.
A szüzsé kissé émelyítő, ám a sorozat elragadó. Bizonyára azért, mert az alkotók (Shamim Sarif és Jacqueline Pepall rendezők, utóbbi a forgatókönyv írásában is részt vett) nem okoskodtak, nem tolták el maguktól a sztorit, hanem mertek venni egy mély levegőt, és bevállalták, megkeresték benne a hiteles pontokat, majd szemérmetlenül belevetették magukat a melodramatikus hangütésbe. Nem szégyellik, hanem meg akarják rezegtetni emocionális énjüket. Így aztán még a negédesebb epizódokat is átjárja valamiféle őszinteség, személyesség. A sorozat tüneményesen siklik az érzelmesség törékeny jegén. Felszabadítóan kellemes filmes kűr ez. Jó bezárkózni a havas téli tájba lehelt korcsolyaiskola világába, feszültségeibe, örömeibe, szerelmi útvesztőibe, a jégtánc művészi pörgésébe. És persze mindenekelőtt a fiatalságba. A teljességében megélhetőbe, erejét érzőbe, kíméletlenül álmodóba, lubickolva szenvelgőbe. Amit szárnyaira emel egy nagyszerű színészi teljesítmény (vagy sikeres szereplőválasztás). Cale Ambrozic varázslatot művel Bryden figurájával. A nagyképű, szívtipró szépfiú karakteréből indul, de sikerül kitörnie a sablonból, és elnyernie rokonszenvünket. Kiderül, hogy nincs benne önteltség, hivalkodás, gonoszság, narcizmus. Egyszerűen megéli és élvezi a fiatalságát, a tehetségét, szerencsés külső adottságait. Ki-kicsordul belőle büszkeség, féltékenység, de az egészséges életöröm és önbizalom túllendíti a holtpontokon. Tele van pozitív töltettel, amit idealizáltságtól mentesen képvisel. Amivel egyébként nemcsak filmen lehet találkozni. Aki nyitott szemmel jár, rengeteg fiatalban lát hasonló tetterőt, életigenlő, elszánt tehetségragyogást.
Aligha véletlen, hogy A jég szerelmesei hetekig vezette a Netflix toplistáját, maga mögé utasítva krimiket, thrillereket, horrortermékeket. Egyszerűen nagyon jól esnek az ilyen produkciók. Főleg manapság, amikor a közéletet, a világpolitikát elborítja az alvilágiság szennye. Az érzelemgazdag, érzelgősséget is vállaló filmek, ha igényesek, nem virtuális menedéket kínálnak, hanem lelki töltődést. Erőgyűjtést, hitet a folytatáshoz. Mi mással magyarázhatnánk például a Hogyan tudnék élni nélküled? óriási sikerét. Sablonosan egyszerű történet, a jelenetek, dialógok olykor csikorognak, de működik benne a romantikus töltet. Zenéje, a Demjén repertoár pedig szintén egy ritka hiteles lenyomata az emberben bugyogó őszinte érzelmességnek-érzelgősségnek. Két generáció fiatalossága fújja a friss levegőt. Miért kéne ennek ellenállni?
