Mennyire tértél vissza most Amerikából? Van még benned elvágyódás?
– A szálakat, amik oda kötöttek, mint párkapcsolat vagy munka, elvarrtam, de a kinti barátaimmal tartom a kapcsolatot. Amerikából sok minden tud hiányozni, bár tavaly a Hungary L!VE kortárs magyar művészeti fesztivál egyik szervezőjeként volt egy rövid visszatérésem. New Yorkban még most is otthonosan mozgok, tudom, hogyan szólítsam meg az embereket. De egy ideje már a cudar magyar valóságban létezem. Visszahúzott a közeg, a közélet, a családi lét, a magánéleti dolgok, máshová meg nem vágyom. Ez a három-négy év elég volt ahhoz, hogy megtapasztaljam, hogy én nagyon itthon akarok lenni. Van bennem ugyan dac, hogy itt minden olyan nehéz, nemcsak a megélhetés kulturális területen, hanem már az is, hogy az ember jól érezze magát, és elboldoguljon. Közben még mindig bízom abban, hogy ez egy jó ország, Budapest egy jó város, és nekem itt kell élnem.
Honnan jött a tízéves jubileumi fesztivál gondolata?
Hazatérve elkezdtem dolgozni a Műhely Alapítványnál, és egyre többet kommunikáltam újra a Bethlen Téri Színházzal, ahol a pályám elején sokat segítettek nekem. Ennek kapcsán nagyon kedves nosztalgia alakult ki bennem, hogy „Úristen, tényleg eltelt tíz év!” – ami durva érzés, mert még most is csak 26 éves vagyok, szóval nagyon fiatal. Akkor jött, hogy milyen jó lenne visszahozni a régi előadásokat. Volt ebben menedzseri szempont is, mert a kortárstánc-előadások gyakran csak kétszer-háromszor kerülnek színpadra, aztán kifutnak. Pedig sokszor ezek jó darabok, és fájdalmas látni, hogy egy-két évnél tovább nem élnek.
Például a Loop Pool, amit hét éve mutattunk be, azóta a fejemben is teljesen újraértelmeződött. Nem is csupán a testképzavarról vagy az anorexiáról szól, sokkal univerzálisabb. Ez egy olyan előadás, amire büszke vagyok, és szeretném újra játszani.
De brutális újra eltáncolni egy hét évvel későbbi testben, ami már nem úgy erős, illetve vannak részeim, amik lágyabbak lettek, én is máshogy látom magamat a tükörben. Vannak dolgok, amiket nem is tudok ugyanúgy megcsinálni, de nem azért, mert most jobban félteném magamat, csak most más helyről jönnek ezek az érzések, mozdulatok, és már nem is ilyen kemény, ösztönös módon, hanem jobban megélt testi tapasztalatként.
A fesztiválon még két másik darabod látható. Miért épp ezekre esett a választás?
A Skizofrén című duett volt Fodor Sára barátnőmmel – aki most is professzionális táncművész – az első saját darabunk, és önmagában az szürreális, hogy 16 évesen megtöltöttünk egy színháztermet. Úgy éreztük, izgalmas lenne ránézni, hogy tíz évvel ezelőtt 15-17 éves lányok mit gondoltak arról, milyen egy táncelőadás. Formailag is látszik, hogy ez még egy klasszikusabb, modern tánctechnikákat használó darab, nem innovatív kortárstánc-előadás – de éppen ez benne az érdekes. Harmadikként pedig a másfél éve bemutatott Underdogot tűztük műsorra, amit az alkotótársaimmal teljesen átdolgoztunk. Úgy éreztük, annyira sok lehetőség van még benne, hogy ha már van egy ilyen fesztivál, és még egyszer előadhatjuk, akkor ezt még fejlesszük. Kerültek bele újabb szöveges részek is, amelyekben mintha a terapeutámmal beszélgetnék, aminek van valóságalapja is, de nem minden személyes. Ez egy új előadásként él majd tovább, még ha az atmoszférája és látványvilága meg is maradt. Így jelenik meg a fesztiválon a távoli múlt, a közelebbi múlt és a jelen, ahonnan indultam és ahová elértem az elmúlt tíz évemben.
A fenntarthatóság hiánya az előadó-művészetben, amire utaltál, olyan helyzet, amin régóta sokan próbálnának változtatni, kevés sikerrel. Te is benne vagy több szerveződésben, melyek célja egy megtartó ökoszisztéma megteremtése, nemcsak a művészek, hanem a velük együttműködők számára is. Mennyire van most ez az életedben jelen?
Nagyon aktívan, még jobban is, mint a tánc vagy az alkotás. A Szabó Gyuri, a Trafó korábbi művészeti vezetője által elindított Dologidő például nagyon jótékony hatású szerveződés volt az elmúlt egy évben. Nemcsak leülünk és nagyon racionálisan átgondoljuk a pályázati rendszereket, miként lehetne nem kizárólag produktumorientáltan gondolkodni, akár minimálbért és fizetett pihenőidőt biztosítani a művészeknek, de ennek komoly közösségépítő hatása is van. Jó látni, hogy több generációból sokfajta alkotó, akik általában a saját buborékukban vannak, ugyanazokkal dolgoznak – a legtöbben így működünk –, elkezdenek egymással beszélgetni, együtt gondolkodni. Májusban pedig a Független Előadóművészeti Szövetség (FESZ) új elnökséget választ, és ha minden jól megy, egy csapat fog pályázni, amelybe felkértek, hogy én képviseljem a kortárs táncot.
A rendszerszintű gondolkodásban abszolút benne vagyok, és hosszú távon ez az, ami a leginkább érdekel, csakhogy ezért ma nem ad senki fizetést.
És még sok tanulnivaló van számomra is, mert 2010 óta vagy százszor törvényt módosítottak, és még nem teljesen látom át, minek mi volt a hatása.
A napokban kiléptél a Műhely Alapítványtól, és egyre nagyobb szerepet vállalsz a Bethlen Téri Színházban. A fesztivállal párhuzamosan itt új fejezetet is kezdesz?
Visszatérek az alapszakmámhoz egy kicsit, és drámapedagógiai foglalkozásokat csinálok majd itt a Közép-Európa Táncszínház táncosaival együtt, és lehet, hogy én is fogok benne táncolni. Nagyon tág korosztályt célzunk meg, az általános iskolásoktól a fiatal felnőttekig, így a foglalkozásokat is folyamatosan át kell majd alakítani, finomhangolni. Vidékre és Budapesten belül is sok helyre szeretnénk elvinni. Emellett másfél éve benne vagyok egy uniós projektben, ami Kovács Brigitta inkubátorprogramja fiatal menedzsereknek, ezáltal tudunk menedzselni különböző magyar művészeket is. Most Simkó Beatrix projektjeit, bemutatóit, workshopjait, továbbjátszásait, turnéit szervezem. Szeretnék még másokkal is együtt dolgozni, akiknek a munkáját izgalmasnak tartom, például Szász Zsófinak több projektjébe is beszállok majd. A Bethlen Téri Színháznak már benne vagyok az egy éve alakult művészeti tanácsában, és a „titkos” hosszú távú tervem felpörgetni ezt a színházat úgy, hogy innovatív legyen, izgalmas emberek és alkotók legyenek megint, mint régen Horváth Csaba vagy Bozsik Yvette. Nem generációváltásban gondolkodom, hanem párbeszédben és generációk közti együttműködésben. A fenntarthatóság is fontos: a jó műsorpolitika nem csak a művészkedésről szól, hanem hogy legyenek jó és eladható előadások.
Látsz ilyen előadásokat a hazai színtéren?
Nagyon kritikusan látom az egész hazai palettát, beleértve magamat is, és szerintem kevés a jó előadás. Ami persze szubjektív, de másoktól is visszahallom ezt. Ennek vannak okai:
a művészek fáradtak, kizsigereltek, szétszakadnak abban, hogy pályázatokat írnak, maguknak kell megszervezni, hogy eladják a jegyeiket, és kifizethessék a munkatársaikat. Ezáltal egy művész nem tud elmélyülni az alkotásban, nem tud kísérletezni, ami minőségromláshoz vezet.
Ezért is lenne jó a változás, mert minőségjavulást is hozhatna.
Te hogyan egyensúlyozol a rengeteg különböző feladatodban?
A drámapedagógia, a művészetmenedzsment és a tánc vagy az alkotói énem kiegészítik egymást a mindennapokban. Ha van valamelyikben valami rossz, akkor ezt lehet a másikkal ellensúlyozni, vagy más perspektívából ránézni. Persze ez ettől még sokszor fárasztó, frusztráló, és nekem is hiányzik, hogy egyvalamivel elmélyülten foglalkozhassak. A Loop Pool például ilyen folyamat volt, eleve még egyetemre jártam, benne voltam az analitikusabb gondolkodásban, és több időm is volt. Most, hogy a fesztivál kapcsán elkezdtünk vele foglalkozni, végre újra megélem ezt a mélységet, rendesen írok szövegeket, ezeken dolgozom hetekig, az alkotótársaimmal is naponta beszélek, igyekszem bevonni őket mindenbe. Korábban is mindenki a saját művészeti ágában behozta a legnagyobb tudását, ezért rossz nem lett az előadás, csak nem volt igazán jó sem. Végül azért ezt a hármat választottuk ki, mert ezekben éreztük, hogy igazán hitelesek és mélyek.
Hogyan tudsz mélyre menni, akár az alkotásban, illetve saját magadban?
Ami fontos, és számomra egyre inkább az, hogy az ember merjen sérülékeny lenni, akár színpadon, akár az alkotótársaival szemben, akár egy párkapcsolatban – ez mindennek a kulcsa. Amellett, hogy én nagyon őszinte vagyok, sokat kommunikálok még a közönséggel is, sokáig volt bennem egyfajta tartás. Talán mert a környezetemben sokszor én vagyok a legfiatalabb, és úgy éreztem, ez kellett, hogy egy vezetői helyzetben komolyan vegyenek.
De a sérülékenység által mélyre lehet menni. És ha olyan témát dolgozol fel, ami tényleg magadból jön, ezáltal átjön valami közeli emberség vagy őszinteség.
Nagy a képzavar az elmúlt időszakban, mert egy irányba tol mindenkit a pályázati rendszer, megvannak a trendek, hogy egy uniós állampolgárnak diverz előadást kell csinálnia, legyen benne környezetvédelem, technológia, most már AI is, ezeknek feleljen meg a projekt. Hogy innováció alatt ki mit ért, már más kérdés. De nem szólnak előadások mondjuk a szerelemről, amitől vagy mindenki szenved, vagy épp boldog napi szinten. Én szeretnék előadást csinálni róla, most végre ezt is élem, hogy a helyemen vagyok valaki mellett. Amerikában volt egy abuzív kapcsolatom, közben itthon lenni is nehéz volt, ezért az Underdogot lehet úgy nézni, hogy ez a magyar közéletről szól, vagy egy bántalmazó kapcsolatról. Benne van az alulmaradottság, a versengés, hogy az ember szóhoz jusson, és egyenlő félként tudjon jelen lenni.
Az, ahogy én hazavágyódtam, és amiről Ady Endre A magyar ugaron című verse szól, létező dolog. Nagyon vágysz erre a személyre, erre a helyre, de ártalmas, ami itt történik. Csak a magyarság felé bennem sokkal több a szeretet.
Persze még egy abuzív kapcsolatban is lehet találni pozitív dolgokat utólag, például hogy fejlődtél benne – ha fejlődtél. Ez a dramaturgiája is az előadásnak, lehet, hogy szomorú, de valahol kicsit vicces.
Infó:
„Az autodidakta alkotás ünnepe” – Stern Lili 10 éves jubileumi performansz minifesztivál a Bethlen Téri Színházban (VII. ker., Bethlen Gábor tér 3.) 2026. március 8-12-14-én, az előadások 19 órakor kezdődnek. Jegyvásárlás: bethlenszinhaz.hu
