Orbán évértékelőjének azt a részét, amelyben a globális nagytőkét szidta, egyetlen betűnyi változtatás nélkül elmondhatta volna a magyar kommunisták bármelyik vezetője Rákosi Mátyástól Kádár Jánosig. A Shell már bőven létezett akkoriban, az Erste meg pláne (előbbi 1907-es, utóbbi 1819-es alapítású), és az a zseniális ötlet sem Orbán Viktornak jutott eszébe először, hogy Ausztria megelőzésének a legegyszerűbb módja, ha megváltoztatjuk a versenyfutás irányát, és inkább kelet felé szaladunk. Hogy Putyin (azaz Moszkva) a barátunk, Brüsszel – korabeli kifejezéssel: a Közös Piac – az ellenségünk, az pont ugyanígy volt a rendszerváltás előtt is: Rákosi még csak a NATO székhelyeként gyűlölhette a belga fővárost, Kádár viszont simán láthatta már benne az egységesülő és számunkra utolérhetetlen Nyugat-Európa központját; igaz, a Kremlbe még ő sem szaladgált annyit, mint a Cinege utcai harcos.
Az elemzők egy ilyen nagy ívűnek szánt gondolatmenetnél mindig azt figyelik, hogy mi az benne, amire az emberek még egy-két nap múlva is emlékezni fognak. A miniszterelnöki évértékelőt könnyű lenne annyival elintézni, hogy semmi, de a helyzet ennél tragikusabb: az a mondat, amelyben a maga köré gyűjtött, az ország szellemi könnyű- és bűnözési nehézsúlyát (garázdaság, adócsalás, közokirat-hamisítás, kokain, marihuána…) egyszerre képviselő celebeket a NER-kormányzás intellektuális génbankjának nevezte, valószínűleg évekig kísért majd.
Talán a „nemzeti-polgári” táboron belül is: a korábban hasonló szerepre hívott Makovecz Imre például biztosan fordult egyet a sírjában.
Miután a kormányfő nem vázolt fel hihető – vagy bármilyen – jövőképet azon kívül, hogy ha nem ő, akkor a halál, az egy nappal később színpadra lépő utódaspiránsnak viszonylag könnyű dolga volt. Alighanem számított is rá, eszerint választotta meg az időpontot: így elegendő volt leütnie néhányat az Orbán Viktor által feldobált retorikai magas labdákból – le is csapta egyiket a másik után. A fiatalokról, akik Orbán szerint nem elég hálásak, Magyar Péter szerint viszont nem kapnak elég esélyt. A multikról, akiket hiába nevez Orbán halálkufárnak és a háború vámszedőinek, ha – mint a gödi akkuügyben is – mindenben kiszolgálja őket. A nemzetközi térben elfoglalt helyünkről, amit Orbán valahol a kontinens keleti perifériáján, a senki földjén lát, Magyar ellenben Európában. Az EU-pénzekről, amelyek kapcsán az orbáni „folytatjuk” rémisztő, a magyari „hazahozzuk” viszont legalább is biztató.
A Magyar-beszéd egyértelmű állásfoglalás volt a rendszerváltásról (a Fidesz-kleptokrácia leváltásáról) – de arról is, hogy rendszervisszaváltásról, autokratikus fordulatról szó sem lehet. Ha nem egyszerűsítjük le a döntést a két ember személyére, valószínűleg az lesz az áprilisi voksolás fő kérdése, hogy vele együtt a többség is így gondolja-e – vagy pedig négy év stagnálás meg a földbe állt repülőrajt után is azt hiszik el többen, hogy a rohamosan putyinizálódó Orbánnak most már tényleg csak egy újabb választási győzelem hiányzik Magyarország megtáltosításához.