Meghallgattam Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszédét; később megnéztem a tévében a milánói olimpia férfi óriás műlesiklás versenyszámát. Szakadt a hó a versenyen.
Közben azon morfondíroztam, hogy honnan volt az a tizenhatezer milliárd forint, amit a beszéd szerint a nagy, nemzetközi cégektől, bankoktól, kereskedelmi láncoktól vont el a kormány azért, hogy finanszírozni lehessen a jóléti intézkedéseket: a családi adókedvezményeket, a 13. és 14. havi nyugdíjat, a rezsicsökkentést. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ezek a hatalmas cégek a miniszterelnök által említett óriási összeget a meglévő tőkéjükből vagy a tartalékaikból vették elő és fizették be a magyar költségvetésbe.
Nem tűnt életszerűnek, hiszen nyilván csak az eredmény terhére lehet elvonásokat érvényesíteni. Magyarán a különféle beszerzések, bérek és bérterhek, adók, illetékek és az osztalékon felül megmaradó összeg lehet az a forrás, amelyből az állam elvonhat. Különadók formájában meg is tette.
Lényegében azt fogalmazta meg miniszterelnök, hogy a kormány beavatkozott az újraelosztásba. A szokásos, előre lefektetett elvonási szabályokon felül átmeneti, plusz terheket rótt a nagy gazdasági szereplőkre, úgymond bevonta a cégek forrásait a közteherviselésbe. Mint említette, azért maradt ott eredmény, profit bőven.
A kulcskérdés, hogy az eredmény, amelynek a felosztásába a kormány beavatkozott, honnan ered? A szociáldemokrata válasz közismert: a munkaerő nem a megtermelt új értéket kapja meg, hanem a munkavégző képességének árát, ami csak töredéke az említett új értéknek. Innen ered, hogy a munkaerő is áru, aminek az árát, a munkabért a dolgozó és a munkáltató közötti megállapodás határozza meg. A munkabéreken felüli részen az állam és a tőketulajdonos osztozik. Ez a forrása mindennek, amiről beszélünk. A különadóknak is.
Más kérdés, hogy manapság elég sokáig kellene magyarázni, mit is mondtam az előző bekezdésekben. Volt olyan eset, hogy saját, szocialista miniszterem az Országgyűlésben teljesen komolyan arról beszélt, hogy például a számítógépek nyomtatóira nyugodtan ki lehet vetni az eladási árral összemérhető tehet, mert azt a gyártók viselik, és nyilvánosan állította, hogy mi, akik tiltakoztunk az ártorzítás ellen, nem a vásárlókat, hanem a gyártók érdekeit képviseljük. Nem volt velem szerencséje, mert a szocialista frakción belül végül elfogadták, hogy nincs más forrás, csak amit a vásárló megfizet.
Ahogy néztem az olimpia lesikló versenyét, időnként belekapaszkodtam a fotel karfájába, amikor a versenyzők a sebesség miatt kisodródtak a pályáról. Régen, egy januári reggelen Pécsre mentem a Trabantommal politikai gazdaságtanból vizsgázni. A bajai Duna-híd lehajtója le volt fagyva, és amikor lejöttem a hídról, elkezdtem csúszni, forogni. Kapaszkodtam rendesen, amíg az útmenti keskeny árokba hátrafelé belecsúsztam.
Kaptam segítséget, hárman könnyen kivettük a kisautót az árokból. Arra gondoltam, hogy a vizsgán milyen jó történet lesz a baleset, Mellár tanár úr elég megértő ilyen esetben. Aztán a vizsgán, már a kihúzott tételekkel a kezemben hallottam, hogy a kettővel előttem vizsgázó hölgy sápadtan előadja: autóbalesete volt. Ugrott a lehetőség, hitelesen már nem lehetett a sajnálatra apellálni. Azért megoldottam, nem először vizsgáztam pégéből, ha nem is a Közgázon. Mindenütt volt politikai gazdaságtan a felsőoktatásban - az állam- és jogtudományi karokon is.
Szóval bármennyire hatással volt rám az olimpia lesikló száma, bármennyire érdekesnek találtam Orbán évértékelőjét, nem tudtam túllépni azon, hogy a hősies fegyvertényként megfogalmazott horribilis elvonás, a tizenhatezer milliárd forint eredetét a saját zsebünkben találjam meg.
Értem én, hogy a költségvetés gazdája úgy látja, ő az, aki megszerzi az idegen tőkésektől a plusz pénzt. (Borzongató, nem? “Idegen tőkések”, mintha nem lenne mindegy, hogy egy részvénytársaságban kicsoda a tőketulajdonos. Persze nem mindegy, de főleg a többi tőketulajdonos szempontjából.) De azt nem fűzte hozzá: az a tizenhatezer milliárd úgy képződött a cégeknél, hogy a dolgozók által megtermelt új értékből nem a dolgozók kapták meg, hanem az állam az adón és egyéb elvonásokon felül elvitte.
Tehát a forrás a szokásos, a mi zsebünk. Az nem vigasztaló, hogy innen nézve minden új értéknek a munka a forrása, az újraelosztás ezen nem változtat. A miniszterelnök úr okfejtése ezért klasszikus tanulmányainkat idézte. Habár biztos vagyok benne, hogy Orbán Viktor nem vizsgázott Mellár Tamásnál. Mégis, valahonnan ismeri az összefüggéseket.
A lesiklást pedig az olimpián egy brazil versenyző nyerte. A hó neki is ugyanúgy csúszik.