Fiktív levél Lázár János miniszter úrhoz: Még csak néhány hete szolgálok az ügyészségen, de máris elkövetnék egy vakmerő lépést: meghívnám önt egy kávéra. Ha a tea közelebb áll a szívéhez, az is akad. Én fizetem. Beszélgethetnénk arról a bizonyos találkozóról Varga Judit asszonnyal. Arról a kérésről. Arról a minimum hárommillió forintról. És arról a mondatáról, miszerint „minisztertársnak nem lehet mást mondani”.
Bevallom, zöldfülű vagyok még, de a kávé fölött talán elmagyarázhatná, miért ne utasíthatná vissza, hogy kollégája férjét milliós fizetéssel alkalmazza, ha egyszer úgy volna törvényes?
Édesanyám mindig azt mondta: kislányom, ha tudod, mi a helyes, ne hagyd magad letéríteni az útról. Legutóbb például a kollégám a kávéautomatában felejtette a visszajárót. Ott csillogott az a százas, de nem tettem zsebre. A gép tetejére raktam, mert így volt helyes. Most is azt tanácsolták, hagyjam ezt az egészet, ne üssem a vasat. De egyszerűen nem ment. Uram, bocsásson meg, de én kérem nem bírok a fránya igazságérzetemmel. Elvégre mi haszna egy ügyésznek e tulajdonság nélkül? Végső soron nincs mit tenni, ha már lúd legyen kövér, és csak megkérdezem: honnan tudja a miniszter úr, ki a bűnöző és ki nem?
Biztosan emlékszik, Lázárinfón többen szóvá tették a wc-pucolásos megjegyzését, mire ön a kérdezőket bűnözőnek minősítette. Egy jogállamban (mert ugye azok vagyunk?) hogyan válik a múlt újra közszemlére tehető ítéletté? Talán mindezt tisztázhatnánk egy forró ital mellett. Végül is ön a népet szolgálja, akárcsak én. Lám, máris van valami közös bennünk. Várom válaszát, a legmélyebb tisztelettel: Igaz(ság) barátja. Tisztelt Igaz(ság) barátja! Az Ukrajna területén fennálló fegyveres konfliktusra, illetve humanitárius katasztrófára tekintettel, valamint ezek magyarországi következményeinek elhárítása és kezelése érdekében nem áll módunkban elfogadni a kávét, csak amennyiben brüsszeli gazdái is jelen lesznek. Tengermély tisztelettel: a magyar kormány!