Teljesen hülye voltam a matekhoz. Kis túlzással a négy alapműveletnél elakadtam, és nem voltam képes újra felvenni a fonalat.
A szüleimet aggasztotta a helyzet, mert azt szerették volna, ha hozzájuk hasonlóan a Közgázra felvételizem, minden más lehetőség elképzelhetetlen volt. Csakhogy a Közgáz matektudás nélkül veszett ügy volt. Próbáltam az órákon is jobban odafigyelni, meg gyakorolni délutánonként, de legtöbbször csak néztem magam elé értetlenül; talán még kínaiul is előbb tanultam volna meg, mint a szögfüggvényeket meg a deriválást. Egy hideg november eleji hétfőn, amíg a szüleim a temetőket járták vidéken, én pedig egyedül voltam otthon, meghallottam a csengő hangját. Furcsállottam, hogy csak a bejárati ajtónál szólt, a kaputelefon előtte néma maradt, mégis ajtót nyitottam. Egy fehér öltönyös, szőke, szemüveges férfi nézett rám. Furán elmosolyodott, és megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e Dániel, és hogy nekem van-e szükségem korrepetálásra matematikából. Bár nem beszéltük ezt meg a szüleimmel, és meg is lepett, hogy enélkül is befizettek a magántanárhoz, elküldeni nem akartam. Tíz perccel később már az íróasztalom mellett ültünk, és olyan logikusan magyarázott el mindent, hogy oszlani kezdett a fejemben a köd. Óra végén megkérdeztem, hogy mennyivel tartozom. A szüleim hagytak pénzt pizzára, hambira, meg amire kell, de a férfi nem kért egy fillért sem. – Majd legközelebb, majd a következő leckénél törleszthetsz – jött a fura mosoly, majd szapora léptekkel távozott a lakásból. Másnap váratlanul röpdolgozatot írtunk a suliban. A tanár nem akart hinni a szemének: az egyetlen diák voltam az osztályból, aki hiba nélkül írta meg. A fehér öltönyös férfival nem beszéltünk meg újabb időpontot, de már aznap délután felbukkant nálunk. Alig hatvan perc alatt annyit tanultam, mint egy év alatt az iskolában. Valójában azt éreztem, hogy nem megérteti velem a tudományt, hanem a fejembe varázsolja. Az óra végén ismét szóba hoztam a fizetséget. Ő újra rám mosolygott, és annyit kért, tapossak el egy bogarat. Először azt hittem, rosszul hallok vagy viccel, de kitartott mellette, hogy csak ennyit kér. Megtettem még aznap a házunkkal szemközti parkban.
Amikor a szüleim megérkeztek vidékről, és megköszöntem nekik, hogy milyen remek tanárt intéztek nekem, ők csak értetlenkedve néztek egymásra, majd rám, attól fogva viszont minden alkalomra kaptam tőlük nyolcezer forintot, hogy kifizessem a fehér öltönyöst. Amikor ismét felbukkant, már az iskolai matematikaversenyre készültünk együtt, és mindez nem került többe egy galamb elpusztításánál. Volt bennem némi rossz érzés, de aztán arra gondoltam, hogy olyan rengeteg galamb él a városban, hogy semmi sem történik, ha eggyel kevesebb lesz. A pénzt pedig minden óra után megtartottam magamnak, elhallgatva a szüleim előtt, hogy más módon rendezem a számlát a különtanárommal.
Amikor egy kutyát kellett egy autó elé löknöm a matematika OKTV megnyerése érdekében, már nem éreztem különösebben semmit. Annak azonban örültem, hogy a szüleim végre igazán büszkék lehetnek rám. Egyenes utam vezetett a Közgázra, a matematikafelvételim százszázalékos lett, ilyenre állítólag tizenhét éve nem volt példa az egyetem történetében. A fehér öltönyös férfi hosszú évekre eltűnt az életemből, de nem is hiányzott. Azzal a tudással, amivel bejutottam az egyetemre, kényelmesen elvoltam az utolsó évig. Aztán a posztgraduális képzés előtt egy kicsit újra elakadtam. Ahogy sétáltam hazafelé az albérletembe, a kapu előtt ismerős alakot pillantottam meg. Semmit sem változott öt év alatt, a hófehér öltöny, a szőke haj, a szemüveg is pontosan úgy állt rajta, mint öt évvel korábban. Nem kérdeztem meg, honnan tudta, hogy szükségem van rá, hiszen mindig tudta.
Egyetlen órával később már minden a fejemben volt, amire szükségem lehetett, talán még több is. Az ár azonban, amit kért, sokkal nagyobb volt az eddigieknél. Zakója zsebéből egy nálam néhány évvel idősebb férfi fotóját vette elő. Látásból ismertem az egyetemről, talán instruktor lehetett. A fehér öltönyös színpadias mozdulattal megfordította a képet, amin a férfi adatai, szokásai voltak olvashatók apró, írott betűkkel.
– Nem ölök embert – mondtam neki, de a hangomban én is éreztem a bizonytalanságot. Ahogy hideg, világoskék szemével rám nézett, sejtettem, hogy itt nem lehet az enyém az utolsó szó.
– Valakinek meg kell halnia. Ez a fizetségem. Ha nem teszed meg, megteszi más, de annak a kezében egy másik fotó lesz – mondta halkan, mégis élesebben, mint ha kiabált volna. Összerezzentem, majd némán bólintottam. Köszönés nélkül távozott.
A fiatal férfit meggyilkolni sokkal egyszerűbb volt, mint gondoltam volna. Ismerve a napi rutinját, csak követnem kellett, és a kutyához hasonlóan belökni az autó elé. Késő este volt, senki sem látta, pontosan mi is történt. Csak a férfi tudta, hogy nem véletlenül zuhant az úttestre, de ezt a tudást talán egy másodpercig sem őrizhette. Az újságokban tragikus balesetként szerepelt az eset, néhány nappal később, amikor a fehér öltönyös újra eljött, már nem éreztem félelmet, nem éreztem semmit sem. Csak a vágyat, hogy előrébb és még előrébb juthassak. Kerül, amibe kerül.
*
Kilenc évvel később egy hűvös májusi reggelen, nem sokkal reggel kilenc után indultam el oslói szállodámból. Kicsit idétlennek éreztem magamon a szmokingot ezen a korai órán, de a hagyomány az hagyomány, azt bizony tiszteletben kell tartani. Ahogy az Oslói Egyetemhez közeledett velem a taxi, felidéztem azt a nehéz időszakot, amikor a szüleim hiába szőttek nagy terveket velem kapcsolatban, egyszerűen nem ment bele a fejembe a matematika. Aztán eszembe jutott az a nem szokványos út, ami mégis ide vezetett. Miután beléptem az aulába, csupa szmokingos férfi és elegáns nő közé, leültem a nevemmel kitáblázott bársonyszékre. Még néhány perc, és negyedik magyarként vehetem át a norvég uralkodótól az Abel-díjat és hozzá hét és fél millió norvég koronát. Ahogy a ceremónia megkezdésére vártam, szétnéztem a hatalmas teremben, és a sok fekete maskara között megpillantottam egy férfit talpig fehérben. Szőke haja volt, szemüveget viselt, és amikor egy pillanatra találkozott a tekintetünk, furán rám mosolygott.
