Szenteltvizet kóstolva – Papp-Sebők Attilával a Kátéról

A kötetet olvasva tematikus vonalon, mint egy kvázi nemzeti mottó, az „Isten, haza, család” triptichonja jutott eszembe – semmiképp sem pejoratív felhanggal. A hithez, a szülőföldhöz-gyerekkorhoz és a többgenerációs családi közösséghez való kapcsolódás egyfajta ívet ad a máskülönben öt ciklusra tagolt ötven versnek. Mennyiben helytálló ez az olvasat?

Ezek a témák mind hangsúlyosan benne vannak a kötetben, de így együtt szerepeltetve nem kevés konzervatívnak tetsző jelentés­árnyalat is kapcsolható hozzájuk, miközben a versek viszonyulása ezekhez éppen hogy ironikus. Végig arra törekedtem, hogy kilépjenek abból az elsődleges társadalmi jelentés- és címkéző keretrendszerből, amit ezekhez a fogalmakhoz társítunk. A versekben beszélő abban érdekelt, hogy bár magáénak tudja a többgenerációs családi identitás láncolatát, mégis megpróbálja azt megnyitni, és új láncszemekkel bővítve kapcsolódni hozzá. A saját koncepcióm inkább az eltávolítás, a szégyen és a közelítés fogalmi vonala mentén artikulálódott: számvetés azzal a kérdéssel, honnan is érkeztünk, az emberi integritás rétegeinek bemutatása, közeledés a természethez, önmagunkhoz, a hithez, azzal a fajta hajlandósággal, hogy ezeket úgymond feltörjük, és kinyerjük belőle azt a tartalmat, a magot, ami által igazán közel kerülhetünk a jelentésükhöz. Ezért is lett a kötet mottója a Nobel-díjas francia írónő, Annie Ernaux a Lánytörténet című regényéből vett idézet: „A szégyen nagy emlékezete minden más emlékezetnél aprólékosabb, engesztelhetetlenebb.” Utalva a szégyen feloldhatóságára, az én megújítására…

Pontosan miféle szégyenérzettel van itt dolgunk?

Arról a kollektív és egyéni szégyenről, amit hordozunk magunkban, magunkkal – pszichológiai értelemben – annak kapcsán, hogy miként vélekedünk az életünkről, a másokkal való viszonyainkról, a döntéseinkről. Ahogyan a társadalmi folyamatok szempontjából értelmezzük önmagunk identitását. Lehet-e egy adott elvrendszeren belül, adott szexuális irányultsággal, például melegként Istenben hinni? Hogyan élhető meg mindez – az áldozati pozícióból kilépve – egy lehatárolt társadalmi diskurzusban, korántsem elvetve minden elemét annak? Hogyan lehet a szégyent eltolni és átértelmezni, vagy éppen a fénybe emelve felmutatni? Megtartva egyfajta versbeszélői gyermeki hangot, aki a szenteltvizet megkóstolva azon töpreng, vajon tényleges bűnt követett-e el, vagy mindez csak társadalmi beidegződés? Tiszteletlenséget követünk-e el Istennel, a hittel szemben, ha próbálunk úgy élni, ahogyan az számunkra jó – és ez nem bántja senki életét, valóságát? Ki tudok-e egyezni a hitemmel, a szexualitásommal és a családommal, és mindez hogyan függ össze? A szexualitás tekintetében az önazonosság, a transzparens és egyenrangú alapon történő döntéshozatal a mérvadó. Egy kapcsolat terébe az fér bele, ami etikailag és erkölcsileg nem sérti a másik valóságát (sem a környezetét), ugyanekkor szabadságot hagy a vágynak. Ha ez éppen nyitottabb vagy zártabb formában történik, az a benne szereplők megegyezésén múlik. Ebből sejtet a Férfiak szaga című ciklus is. Ezek lennének a Káté hangsúlyosabb pontjai.

A katekizmus a hitvallás és a hitgyakorlás alapjainak kézikönyve. De milyen jelentéssel bír egy verseskötet címlapján: mit őriz meg, mit lök ki belőle?

Megőrizve kilök: megképezi a saját, személyes világát a hitről, a jogokról. Annak idején én is jártam konfirmációs órákra, ahol a kátéból tanultuk a kérdés-válaszokat. Megmaradt róla az az érzetem, hogy mindez csak felszíni dolog, nem rólam szól, úgy kell megfelelnem a kérdésekre, hogy közben valaki másnak kell lennem, nem önmagamnak. A verseskötet személyes szótárként ironikus értelemben kiforgatja ezt, ugyanakkor meg is őrzi a füzetszerűséget: látjátok, bár nagyon féltem, ez a félelem erős akarásba kapcsolt át, mertem a saját életemre vonatkoztatni, és még a címét is átemeltem.

„Láttam Jézus térdét fényleni” – olvasható a Konfirmáció című versben, míg ciklusokkal korábban a Nem éred el című versben: „apám / térde, lassan jó tíz éve nem láttam / mezítelen lábát”. Ez nem ironikus kapcsolódás, kifordítás, hanem valami más. Mi lenne az?

Azt hiszem, valamiféle vágyott kép… a tisztaságra? Mindkettőben benne van az elérhetetlenség, a lecsupaszítottság, a kicsit félelmetes érinthetetlenség is. Ahogy az eltávolodás, az elengedés, de az új módon való megtapasztalhatóság is. A meghatározhatatlan, létezésében megfoghatatlan Istennel való konfliktusban talán az apával való viszony is megjelenhet.

Két másik gyakran ismétlődő motívumra is rákérdezek: mind a dióbél, mind az alma markánsan megjelenik a versekben. Honnan származtak a versekbe, mit szimbolizálnak?

Hozom magammal őket az életemből. A diót a nagymamám nagyberényi kertjéből. Bár a gyerekkorom jelentős részét Erdélyben töltöttem, ez a kert már a Magyarországra való átköltözés után „lépett” az életembe. A kertben egy hatalmas diófa áll, és meghatározó emlékem, ahogy a meztelen talpam alatt görögnek a diók, amikor alatta futkároztam nyaranta. A dió kalapáccsal kettétörve ugyanúgy válik szét, ahogy a fahasábok, amiket apám hasogatott a baltával még az erdélyi időszakban. Ezek a beragadt képek aztán valóban sokféle metaforaként térnek vissza a verseimben. Az almának szintén a belseje, a magháza válik fontossá – kézenfekvő módon idézve meg a teremtéstörténetet a kötet első ciklusában: mit választok? beleharapok-e? eltakarom-e önmagam, vagy sem? És itt ismét a szégyenhez érkezünk el…

Iskolapszichológusként dolgozik. Tudja használni az irodalmi szövegeket a konzultációk során?

Tavaly szeptemberben kezdtem dolgozni Kecskeméten, két iskolában. Még kevés irodalmi szöveg került be a tanácsadási folyamatokba, hacsak a metaforák önmagukban nem számítanak annak. Elsősorban az engem felkeresők igényeire csatlakozom rá, hagyom, hogy elmondják a saját történetüket – nem tanácsokat adok, hanem a megfelelő kérdésekkel támogatom őket. A nem az irodalom felől érkező generációt jobban meg lehet szólítani, ha például a versek, a próza és a zenei ízlésük valamilyen formában kombinációba kerül (alkalmaztam már szociálpszichológiai osztályfoglalkozáson szöveget Dosztojevszkijtől és Dzsúdlótól egyaránt). A költő és a pszichológus identitásom hol elválik, hol összekapcsolódik, ezzel a „küzdelemmel” már megbarátkoztam.

+1 KÉRDÉS
Hogyan folytatódik e „küzdelem”?

Már elkészült egy száz oldal terjedelmű prózai szövegem, amit ma divatosan autofikciónak mondanának, de én inkább nagymonológnak nevezném. Az Ernaux-mottó gondolatvilágát írja tovább: feltáró és igen személyes – bevezetés mindabba, amiről a legkevésbé szeretnénk beszélni, feloldva az elhallgatást, de megőrizve a tiszteletet és az emberi élet védelmét. És ugyan a Káté is feltáró jellegű, de ott a költészet eszközeivel váltogatni tudtam a szubjektív és az objektív között, titkosítva is akár személyes vonatkozásokat. Ebben a prózában erre kevésbé nyílik ilyesfajta lehetőség. Ez egyszerre felszabadító, ugyanakkor félelmetes – annak ellenére is, hogy éppen a dolgok tisztázását keresem az írásban.