„Ezt az autót menet közben kell megszerelni”

A magyaroknak nem fűlik a foguk a vonatok piszkos vécéinek takarításához, ezért fel kell tárni a belső tartalékokat, ami a magyarországi cigányságot jelenti – erről Lázár János miniszter beszélt egy lakossági fórumon. Valóban egyfajta rejtett tartalék a hazai cigányság?

Nem tudom értelmezni a miniszter kijelentését. Mi az, hogy „rejtett”? A magyarországi romák munkaerőpiaci helyzete, az életkörülményeik egyáltalán nem rejtettek, erről nagyon sok információ áll rendelkezésre. A „rejtett” szó itt legfeljebb azt jelentheti, hogy az elmúlt 16 évben a kormány nem ért rá foglalkozni ezzel. Vagy csak nem érdekelte őket, hogyan élnek a romák. Ebben az összefüggésben a „tartalék” szó sem értelmezhető egy miniszter szájából, hiszen a mindenkori kormányok a teljes társadalom jólétéért vállalnak felelősséget, senki nem lehet „tartalék” állampolgár. Az, hogy mégis „tartalékként” tekintenek egyes társadalmi csoportokra, lényegében nem csak azt jelenti, alkalmatlanok, hanem azt is, semmit nem tesznek azért, hogy ezeknek a csoportoknak az életminősége jobb legyen.

A kormány sikere, hogy több százezer magyar cigány fiatalnak biztosítottak tanulási és munkalehetőséget – erről is a miniszter beszélt.

Én úgy látom, hogy egy roma gyermek számára ma semennyire sem valóságosabb egy sikeres tanulói karrier, mint korábban. Rengeteg olyan hazai és nemzetközi kutatás, mérés, statisztika van, amelyek alapján teljesen világos, hogy nem lettek jobbak a roma tanulók életesélyei. A jelenlegi oktatási rendszer egyáltalán nem teremti meg számukra a társadalmi mobilizáció lehetőségét, ami egyébként feladata lenne. A korai iskolaelhagyók aránya rettentően magas a romák körében. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a romák közel négyötöde legfeljebb alapfokú végzettséggel rendelkezik. A munkanélküliségi ráta is a romák körében a legmagasabb.

Rengeteg olyan véleményt hallani, hogy minderről a romák tehetnek. A lehetőségek adottak, mégis sokan abbahagyják az iskolát 16 évesen, nem találnak, vagy nem is keresnek „rendes” munkát. Miből fakadhatnak ezek a vélekedések?

Erre két szinten is lehet válaszolni. Komoly szociálpszichológiai elemzések vannak arról, hogy az egyes emberek miért gondolkodnak így. Már-már közhely, hogy a saját bizonytalan státuszuknak jót tesz, ha vannak, akikre lefele tudnak nézni. Sokan bedőlnek a politikai narratíváknak is. A hatalmon lévő kormányoknak érdekükben áll a felelősséget letolni az egyén szintjére; a politikai hasznot nem hozó, ám költséget jelentő cselekvés alól tudják így magukat mentesíteni. A Fidesz-kormánynak pedig konkrét stratégiája van arra, hogyan bélyegezzen meg társadalmi csoportokat, hogyan tegye őket bűnbakká, hogy többségi meggyőződéssé váljon, mindenki maga tehet arról, ha rossz körülmények között él. Ezzel a társadalmi felelősségérzet is csökken, nem tartjuk magunkat felelősnek egymásért. Ehhez hozzájön még egy nagyfokú információdeficit; sokan egyáltalán nincsenek tisztában például azzal, az iskolákban pontosan milyen hátrányokkal kell szembenézniük a roma tanulóknak. Külön kell ugyanis választani a társadalmi és az oktatási hátrányokat, utóbbi akkor ér valakit, ha nem kapja meg a számára szükséges pedagógiai ellátást. A roma tanulók esetében ezek a hátrányok eleve kódolva vannak a rendszerben, amely szélsőségesen normatív. Olyan formális és informális elvárásokra, előzetes ismeretekre, készségekre épül, amelyek a középosztálybeli családok kulturális elemei, és amelyekkel a más társadalmi csoportokból származó gyerekek alig vagy egyáltalán nem rendelkeznek.

Milyen kulturális elemek ezek?

A kultúra nagyon sok elemből áll: szokásokból, nyelvezetből, viselkedésből, ami egy adott közösségre jellemző. Társadalmi helyzetből, élethelyzetből fakadóan különbségek lehetnek a szókincsben, a személyközi viszonyokban, vagy akár az időgazdálkodás gyakorlatában, a sokféle, kialakított életstratégiában. Eddig a romákról beszéltünk, de ez nem csak a romákra igaz. Vannak családok, ahol nem olvasnak mesét a gyerekeknek – ennek sok oka lehet –, de tudjuk, hogy a meseolvasásnak nagy hatása van a fantáziára, a szókincsre, magára a történetmesélésre, kulturális értékekre, legyen szó akár Mátyás király álruhás meséiről, La Fontaine-ről, vagy általában a magyar népmesékről. De sok más olyan darabkája van a meseolvasásnak, ami, ha kimarad, akkor az a gyerek már nem rendelkezik azzal a tudás készlettel, amit az iskola elvár. Mást fog tudni, de az az iskolát nem érdekli. Csak meg kell nézni a tankönyveket, munkafüzeteket, milyen szókinccsel dolgoznak, vagy milyen élethelyzeteket jelenítenek meg. A leggyakrabban olyanokat, amilyenekkel egy szegény családból származó, nem középosztálybeli hátterű gyerek még életében nem találkozott. Egy roma gyerek számára egyáltalán nem vált könnyebbé, hogy sikeresen teljesíthessen az iskolában. Sőt a kormány mindent megtett azért, hogy az a típusú szeparáció, amire egyébként a társadalom részéről komoly igény van, legitim teret kapjon. Gondolok itt például az iskolai szegregációt növelő egyházi intézmények támogatására. Pedig egy kormánynak nem lenne szabad kiszolgálnia ezeket az igényeket, azzal mindenki rosszul jár. A romák is és a középosztálybeli, vagy még magasabb státuszú családok gyerekei is, mert nem ismerik meg a valódi társadalmi környezetet, a heterogenitást, amiben együtt kell boldogulni. A különbözőségekről most úgy gondolkodunk, hogy az veszélyes, de minimum értéktelen. Holott a benne rejlő értékeket elképzelhetjük úgy, mintha mindenki betenné a közösbe a saját színesceruzáját, más-más színeket. Együtt bármit le tudunk rajzolni.

Ezzel kapcsolatban gyakran találkoztam azzal a reakcióval, hogy „üljön be a te gyereked a cigány gyerek mellé, aztán meglátjuk, mennyire tetszik majd”.

És itt lenne dolga a kormánynak, hogy alkalmassá tegye az iskolákat az együttnevelésre. Már az integráció sem azt jelenti, hogy fizikailag egybetereljük a nagyon sokféle gyerekeket, aztán minden szuper lesz. A szülőknek, pedagógusoknak, de még a politikusoknak is szükségük van egy olyan „alapozásra”, amellyel megszüntethető az a szemlélet, hogy ha valaki különbözik tőlünk, az furcsa, rémisztő, veszélyes, fertőző. Az oktatási rendszernek pedig egy olyan pedagógiát kell működtetnie, ami indoktrinációmentes, nem tekintélyelvű, viszont tudás- és értékpluralista. Ez az inklúzió. Többször hallottam én is, hogy bekerülnek az osztályba szegény gyerekek, van köztük cigány is, és „nem lehet velük bírni”. Ez a „nem lehet velük bírni” azt jelenti, hogy a pedagógus nincs felkészítve arra, hogy a sok különböző tanulói szükséglettel tudjon kezdeni valamit. Hosszú ideje elmaradt ez a felkészítés, és a mostani kormányzat inkább azt erősítette meg, hogy erre nincs is semmi szükség. Pedig már vannak kész módszertanok, nem kellene semmi újat kitalálni. A szemléleten kell változtatni.

A tanárok ragaszkodnak a korszerűtlen tananyaghoz, nem mernek hozzányúlni a tantervhez – erről is Lázár János beszélt. Valóban így van?

A 16 éve regnáló Orbán-kormány egyik minisztere azt mondja az egyik szolgáltatórendszer „talpasaira”, akik a terepen dolgoznak, az ő hibájuk, hogy a rendszer nem muzsikál jól. Arról az oktatási rendszerről van szó, amit a 2010-es kormányváltás első három-négy évében a talpáról a feje tetejére állítottak és úgy megráztak, hogy szanaszét esett. Az oktatási minisztérium megszűnt, a közoktatást, szakképzést, felsőoktatást, felnőttképzést teljesen logikátlanul szétszórták más minisztériumokhoz. A Hoffmann Rózsa-féle, 2012-es Nemzeti alaptanterv megjelenése óta folyamatos ellenállást mutattak a pedagógusok, szülők, diákok az újabb és újabb kormányzati rombolással szemben, rengeteg figyelemfelhívó, tiltakozó akcióval. Válaszul a kormány ellehetetlenítette a pedagógus szakszervezetek érdemi munkáját, kisemmizte a pedagógusok sztrájkjogát, polgári engedetlenségben résztvevő tanárokat rúgtak ki, szakmai javaslatok kötegeit söpörték le olvasatlanul az asztalról. Ezek után Lázár Jánosnak van képe a folyamatosan egzisztenciális fenyegetettségben tartott pedagógusokra hárítani a felelősséget.

A Civil Közoktatási Platform tavaly decemberben mutatott be egy 100 pontos oktatási intézkedéscsomagot, amit a választásokra készülő pártoknak is ajánlottak. Tud olyan pártról, amelyik felhasználta?

Nem túl hosszú azoknak a pártoknak a listája, amelyek jó eséllyel azonosulni tudnak a javaslatainkkal. Bódis Krisztával, aki most a Tisza Párt társadalompolitikájáért felelős, a CKP-nak van közös múltja, ő is tagunk, korábban sokat dolgoztunk együtt, és maximálisan egyetértek azzal, amit képvisel. Biztos vagyok benne, hogy ők figyelembe vették a javaslatainkat.

Mit gondol a Tisza oktatási programjáról?

Az a program, ami nyilvánosan elérhető, egy választási program, amit szakmailag feleslegesnek tartok értékelni. Az a funkciója ugyanis, hogy a választóknak mutassa meg, mik azok a problémák, amelyeket a párt érzékel, és kiemelten jelentősnek tart, és mit kezd majd velük. Nem annak van az ideje, hogy egy részletes, több száz oldalas kormányprogramot borítsanak a választókra. Az persze igaz, hogy az oktatási rendszer „megjavítása” különösen átgondolt, tudatos tervezést igényel. Reméljük, ez történik. A rendszert ugyanis nem lehet lekapcsolni egy évre. Ezt az autót menet közben kell megszerelni.