Túl vagyok terhelődve, nem csak én, mindenki. Tökéletes anyák, apák, férjek és feleségek akarunk lenni, szuper munkatársak, terhelhető beosztottak, jó fej főnökök, hiba nélküli diákok, precíz sportolók és folyamatosan alkotó művészek. De csak úgy a kanapén üldögélő és a természetbe kibámuló semmittevő emberek nem, azok nem akarunk lenni. Pedig az ilyen önmagunkra fordított – tévesen – semmittevős pillanatok adják a lelkét, a gerincét létünknek és annak, hogy, hogyan tudunk önmagunk lenni egy folyamatosan tökéletességre törekvő már-már robot világban. A hibázás nem bűn, csak valahogy a környezet, az emberek és senki sem érti meg, ha emiatt pár percet várni kell. Ezért vagy más miatt mindig mindenkinek meg akarunk felelni. De vajon magunknak meg kell felelnünk? Vagy megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy hibázzunk és észrevegyük, javítsuk vagy éljünk vele?!
Mindannyian vágyunk az elismerésre. Ez egy ősi, evolúciós örökség: aki a törzs kedvében járt, azt nem hagyták magára a vadonban, nem verték agyon, nem dobták le a szikláról.
Tehát az elismerés és a hasznosság esszenciális eleme volt az életben maradásnak. A megfelelési kényszer nem egy jellemhiba, hanem egy túlélési stratégia. Míg az állatvilágban a veszélyre „fuss vagy üss” a válasz, az embernél kialakult egy negyedik opció: a hízelgés vagy behódolás. Ez az állapot akkor jön létre, amikor a biztonságérzetünket összekötjük mások elégedettségével.
Ma azonban már nem a túlélésünk, hanem a boldogságunk múlik azon, hogy képesek vagyunk-e nemet mondani. A megfelelési kényszer (vagy pszichológiai nevén people pleasing) olyan, mint egy belső suttogás, ami azt mondja: „Csak akkor vagy értékes, ha mások elégedettek veled. Nem baj ha elfáradtál, csináld még, csak csináld…”
De miért nem tudunk ellenállni és nemet mondani a belső hangunknak?
Sokszor mi magunk vagyunk azok akik a munkahelyen bevállaljuk a plusz feladatokat, mert hisszük, hogy így jobban értékelnek minket és a nélkülözhetetlenség majd stabilitást ad. Gyakran nem merünk ellentmondani a szüleinknek, hiszen egy gyerek dolga csendben tenni amit kell. Vagy mindent bevállalunk otthon, a párkapcsolatban, mert azt gondoljuk akkor maradhatunk valaki szívében örökre, ha a feladatok halmazán át látnak minket. Itt a megfelelési kényszer gyakran önfeláldozásnak álcázza magát. Azt hiszed, te vagy a „tökéletes társ”, mert mindig azt teszitek, amit a másik akar, és sosem vitatkozol. Valójában azonban az ember szép lassan eltűnik a kapcsolatból, és egy idő után azt vesszük észre, hogy már nem is tudjuk, hogy saját magunk kik vagyunk vagy mit szeretnénk. Nem merünk leülni egy teára, mert az lebeg a szemünk előtt, hogy majd mit szól a másik, megszól a szomszéd vagy furán néz rám a gyerek!? Vajon akkor is hasznos vagyok ha csak üldögélek vagy szundikálok? A helyzet, az, hogy igen mégpedig azért, mert a magunkra szánt idő a leghasznosabb ahhoz, hogy túléljük a napokat.
A megfelelési kényszer mögött egy súlyos kognitív torzítás áll: az értéktelenségtől való rettegés. Aki ebben szenved, annak nincs belső „érzelmi termosztátja”. Az ember önbecsülése külső forrásból táplálkozik: ha dicsérik, létezik; ha kritizálják vagy figyelmen kívül hagyják, megsemmisül.
A négy alaptípus
Ahhoz, hogy felismerjük a problémát, először érdemes meghatározni, hogy melyik pszichológiai profilba tartozunk. Alapvetően a szakemberek négy típusra bontják a megfelelési kényszeres embereket.
Az első a Békehozó. Cinikus elnevezés, lévén, hogy elfojtja az érzéseit, véleményét és ezzel ugyan megteremti a külső békét, de a belső feszültség és terheltség ott marad. A mozgatórugója a haragtól való félelem. Inkább rábólint mindenre, csak ne legyen hangos szó vagy konfliktus.
A Gondoskodó a másik típus, ő akkor érzi jól magát, ha mindenki más igénye ki van elégítve. Kérés nélkül is segít. Folyamatosan kérdez: minden rendbe van-e, miben segíthet? Ennek a típusnak a mozgatórugója a félelem a szükségtelenségtől, félelem a teljes haszontalanságtól. Véleményem szerint ebbe a típusba nagyon sok anyatársam tartozik.
A Maximalista a harmadik típus. Kényszerképzete az, hogy csak akkor szeretik, ha ő a legjobb. Hibázni számára tilos. Fél a kudarctól és attól, hogy gyengének, erőtlennek látják mások. Mindenben a legjobb akar lenni.
A negyedik típus a Kaméleon, vagy Tükör. Véleményem szerint ez a legkárosabb és egyben a legnehezebben kiszúrható mind magunkban, mint pedig másban. Mindig ahhoz az emberhez vagy csoporthoz idomul, akivel éppen van. Nincs saját véleménye. Fél az elutasítástól, így felveszi a körülötte forgolódó emberek hobbiját, tevékenységét, véleményét, szinte bármit, csak, hogy elismerjék. Párkapcsolatban a legveszélyesebb.
Nem szól a szám, fáj a fejem
Úton útfélen hangoztatják, hogy a megoldás első foka az, ha felismerjük a hibáinkat. De miért fontos ez? Ha felismered, már nem csak egy „hibát” látsz magadban, hanem egy hozott mintát. A hozott mintát ki tudok bontani, hogy honnan és miért jött. Akár szakemberrel, akár magadban fel tudod tárni a gyerekkori vagy generációs mintákat. Ez segít az önelfogadásban, mert az egy alapvető lépése a változásnak, hogy fogadd el önmagad, hogy higgy magadban és érezd, hogy szerethető vagy. Nem kell megfelelni senkinek, csakis a saját belső iránytűdnek. Nem azért viselkedsz úgy-ahogy különféle helyzetekben, mert gyenge vagy, hanem mert így tanultad meg biztonságban érezni magad. A kiút kulcsa az, hogy elkezded megkérdőjelezni ezeket a régi „szabályokat”. Mert ahogy a tudomány mondja: az agyunk plasztikus, azaz a régi, berögzült megfelelési sémák bármikor felülírhatók tudatossággal és gyakorlással.
Bár a klasszikus generációs törésvonalakat nagyon nehéz felülírni és a régmúlt és a mai kor gondolkodásmódja között akkora a szakadék, hogy igen küzdelmes helyrehozni a berögződéseket. De nézzük milyen kulturális és történelmi kontextusa van a megfelelési kényszernek.
A rendszerváltás előtti generáció mondhatni egy csendes generáció volt. Nem volt szabad beszélni semmiről sem. Mivel az ember nem mondhatta el szabadon a véleményét, a kommunikációs és közlési kényszer egymásra korlátozódott.
