Történt hát, úgy 2022 vége felé, hogy Orbán Viktort Berlinbe ette a fene. Szügyig benne jártunk már az átkozott ukrán háborúban. A németeknél két fess úriember - egy laptulajdonos meg egy főszerkesztő - baráti pódiumbeszélgetésen fogadta. Ebbe a jóillatú-bólogatós, européer tapsokkal tarkított csevejbe a megfelelő lélektani ponton mintegy beleszőtte, hogy Brüsszel Magyarországot az egyetlen, történetesen Oroszországból eredő olajcsövétől el akarja zárni. „Nincs másik cső” – recsegte a szokásos, biccentett fejtartásából felfelé, az egyetemes igazság bírásának nyugodt-megvető pökhendiségével. Meg is lett a hatás: nézői utána kicsit biztos jobban gyűlölték Brüsszelt, mint addig.
Bár lapunk már másnap szólt, hogy héló, két cső van, közel 50 éve ott az Adria is, nem szóltak vissza, hogy bocs és kösz. Sőt: Donald Trumpnak még fél éve is azt írta, hogy az orosz csövön kívül Magyarországnak és Szlovákiának „nincs más módja” nyersolajhoz jutni.
Erre most mit látok? Miután a szétbombázott-szétszívatott ukránok - rendben, mondvacsinált indokokkal – elzárták a Barátság vezetéket, mire a kormány elsápadt vala és reszketni méltóztatott, Kapitány István, a Tisza szakpolitikusa - nem mellesleg 2024-ig a Shell világszintű alelnöke - pedig azt találta jelezni, hogy tetszettek volna felkészülni a több lábon állásra, Orbán Viktor Washingtonban sajtótartása kérdésére, arcrándulás nélkül, lentről felfelé nézve, a tárgy iránti magabiztos undorral, Szijjártó Péter merev tacskótekintetétől övezve, elmormogta, hogy aki politikára adja a fejét, jó lenne azért, ha előtte felkészülne, mert hát Magyarországot két cső látja el, na, tényleg, olajügyekben is kéne valami nívót tartani. (A Shell ex-alelnökének, boccs! Aki persze nem azt mondta, amit Orbán cáfolt.)
És én most is mindkét beszédet elhittem.
Na ez Orbán.