Látszólag üres, egyszínű festmények fogadnak minket Erdélyi Gábor fehér falú, kivilágított műtermében, ám a képekhez közelebb lépve hamar feltűnik, hogy azok élén vastagon vagy alig láthatóan színes festékréteg húzódik. A műveken tehát nem a képmező közepén van a hangsúly, azaz a „történés”, hanem annak a peremén, mely gyakorlatilag még a műhöz tartozik. A művész ezáltal a festményre mint tárgyra irányítja a figyelmet, és elindít a nézőben egy folyamatot, hogy ha önkéntelenül is, de értelmezze azt.
– A monokróm művészetben nehéz újat mondani, de nem feltétlenül kell, mégis nagy a küzdelem a monokróm alkotók között, hogy valami frisset hozzon létre az ember – mondja Erdélyi Gábor. Korábban a részben monokróm képeinek szürke volt a háttere, pont azért, hogy a befogadó felejtse el a képteret, e belső felületet, és a kép élére vagy sarkaira koncentráljon, mivel azon van a megmutatni kívánt, színekkel teli motívum és esszencia, ami lehet akár egy vékony festékréteg. A műtermében viszont találni még rendhagyó megoldásokat: egy porózusan megfestett, szürkéslila képnek a sarkaiból például pár milliméteres zöld szatén lóg ki, mintha éppen rügy fakadna a képből. Egy másik mű pedig látszólag egy szimpla vakkeret, melyen egy szinte láthatatlan tüllvászon feszül, így a hangsúly a vakrámára és annak megfestett éleire esik, vagyis az alkotásnak arra a részére, mely az esetek túlnyomó többségében rejtve marad a néző szeme elől, vagy elhanyagolhatónak tűnik.
– A festészetemben én a keretet, a vásznat és a festéket használom a téma részeként. A monokróm festő nem természetelvű ábrázolással dolgozik, hanem magát a színt festi meg, tehát nem a lemenő napkorong vörösségét szeretné vászonra vinni, hanem a vörös színnek a milyenségét akarja megfesteni. Őt az érdekli, hogy milyen szín a vörös, és nem az, hogy milyen színű a nap.
Csomagolásból festmény
– A szüleim látták, hogy az óvodában szeretek ceruzát fogni a kezembe, a rajzolásba pedig belefeledkezem. Én így kommunikáltam, mivel a születésem után nem nagyon beszéltem hosszú éveken keresztül, de addig is rajzoltam. Az anyukám aztán már óvodában beíratott egy rajzszakkörbe, ahová szombatonként jártam. Itt hamarosan csendéletet, később modelleket rajzoltam, de koravén lehettem, mert rövid időn belül kezembe került az olajfesték és a klasszikus laposecset. Akkoriban a szüleimmel átjártunk Csehszlovákiába, ahol ha beléptél a helyi, határ menti írószerboltba, egy Kánaánban találtad magad, mert a teljes színpalettát meg lehetett kapni olajfestéktubusos dobozokban, meg remek pasztellkészletet és zsírkrétákat is, ami szenzációs volt. Emlékszem, évente üdülőbe jártunk, ahol az A4-es csíptethető táblámba befogtam a rajzlapot, és pasztellel elkészítettem a balatoni naplementét végtelen variációban. Később a művészet mellett a sport is érdekelt, versenyszerűen kézilabdáztam. És akkor kamaszként még azt hittem, hogy a kettő együtt működhet, vagyis hogy jó művész leszek, és jó sportoló is – mondja Gábor.
1985-ben aztán a Kisképzőben tanult festészetet, de mellette napi egyszer járt kézilabdaedzésre, szombatonként pedig meccsen kellett játszania, de közben tanórája is volt. – Megtudtam, hogy az iskolában a festőkkel ellentétben a fotósokat szombaton elengedik, hogy a szabadban gyakoroljanak, így a tanárom, Tölg-Molnár Zoltán meglepetésére átkönyörögtem magam fotó szakra, mert akkor az iskolán kívüli fotózás mellett elszökhettem a meccsekre, de egy év után annyira megszerettem a képzős légkört és a festő osztálytársaimat, hogy abbahagytam az élsportot, és visszatértem a festő szakra.
Az érettségi után a pincéjüket rendezte be műteremnek, és ekkor már az elvont ábrázolás felé fordult: ösztönösen bemaszatolt csomagolópapírokat, majd összeragasztotta azokat kétméteres képekké, amelyek már akkor nagyjából egyszínűek voltak. A műveket aztán 1990-ben a Képzőművészeti Főiskolán az első tanítási napon megmutatta a mesterének, Károlyi Zsigmondnak, akit voltaképp ezek a művek ösztönöztek arra, hogy elindítson a képzésen egy monokróm festészeti programot, amely műfajban így Gábor kitanulhatta magát. – Ebben a festészeti irányzatban mindent lefedtünk, például hogy miben lesz más a kép akkor, ha festőállványon festjük, vagy ha falon, vagy ha földön, illetve a különböző méretekkel milyen hatást lehet elérni. Ekkor kezdtem kinőni az ösztönös szemléletemből, és egyre tudatosabban gondoltam végig, hogy mit lehet csinálni például egy vakrámára felfeszített vászonnal, hogy az több legyen önmagánál, de ne is fessek rá semmi figurálisat, se egy embert, se egy fát – mondja Gábor, hozzátéve, az utolsó évben átiratkozott a kisképzős tanárához, a már főiskolán oktató Tölg-Molnárhoz, mert gondolta, valahol így lesz kerek a történet.
Meglelni az ösvényt
Noha művei elvontan szólnak a létről vagy magáról a művészetről, egy bizonyos képsorozata egy konkrét személyes emlékéhez köthető. – 2004-ben elhunyt az anyukám viszonylag fiatalon, hatvankilenc évesen ALS-ben. Az egész pár év alatt zajlott le kínzó lassúsággal, fölöttébb drámaian, de édesanyám színtiszta elmével viselte, mégis, az élete utolsó napjaiban és óráiban már nem is tudtam eldönteni, hogy velünk van-e, vagy már egészen máshol. Az ezután született műveimmel valószínűleg ezt a traumát akartam feldolgozni, így a vásznakra felvitt sötét terek közepére apró, színes, világító nyomokat festettem, amelyek olyan érzést keltettek, mintha valami ebben az űrben éppen elkezdődne vagy befejeződne, de nem lehet eldönteni, hogy melyik is pontosan – mondja Gábor, hozzátéve, hogy lezárta ezt a korszakát, és sok sötét képét később átfestette.
Minimalista szemlélete aztán más-más művekben öltött testet, például fekete csíkot festett a vászon tetejének oldalára, melyre aztán harmatnak tűnő üvegcseppeket tett, amelyeknek belső fala feketén tükröződött.
Máskor csak a képmező sarkaira helyezett el sarokvasakat, hogy védelmezze a festményt. Egy 2000-ben készített, 89-szer 137 centiméteres műve pedig látszólag egy világoskékre festett vászon, ám ha közelebbről megvizsgáljuk, az valójában egymásra feszített kék selyemvásznak összessége, melyek közül egyik-másik rétegen alig láthatóan megfestett hajszálakat és csillagszerű pontokat fedezhetünk fel, a műnek nem hiába az a címe, hogy: Égbolt néhány hajszállal.
A Tindál terei című képein pedig azt a fénytani jelenséget ábrázolta, melyet John Tyndall brit fizikus nevezett meg, mikor is a fény szórtan szűrődik át a fa lombja között vagy egy templom rózsaablakán át. A művész azonban ezt nem a klasszikus módon ábrázolta, hanem szintúgy selyemvásznakat helyezett el egymáson, melyek alatt a festett fénynyalábmotívumok folyamatosan hol eltűntek, hol előbukkantak. Gábor a rá jellemző stílusjegyét, a vászon élének kiemelését 2009-től kezdte el alkalmazni, de ezúttal már nem kívánt semmi konkrétat közölni, hanem a néző látását akarta érzékenyíteni. A képperem és az üres tér ezáltal olyan elvont fogalmakra világíthat rá, mint a határ, az elkülönülés, a kapcsolódás, a sérülékenység, az üresség vagy a mindenség. Persze, az már a nézőre van bízva, hogy ő mit lát bele a monokróm színmezőbe és annak az élébe.
