Magyarország párját ritkítja gyűlöletkeltésben. Az a háborús pszichózis, amelyet a kormány különböző proxiszervezetein keresztül gerjeszt, az EU-ban biztos, hogy példátlan. Arról nem is beszélve, hogy míg egyes országokban súlyos pénzbüntetés (Lengyelország), sőt, akár börtönbüntetés (Dél-Korea) járna azért, ha a mesterséges intelligenciát választási kampányban mások lejáratására használnák fel, nálunk ez a mindennapok elmaradhatatlan részévé vált.
A következmény hasonló a gödi akkugyár okozta környezetszennyezéshez: a lelkek megsebzése sem feltétlenül azonnali reakciót vált ki, hanem egy olyan poszttraumás szindrómát idéz elő, amelynek hatásait az elszenvedők még sokáig érezni fogják. Miközben itthon minősíthetetlen, AI-val generált felvételekkel riogatják a gyerekeket, azt állítva, hogy a Tisza Párt győzelme esetén az apukákat a frontra küldenék – mindezt természetesen az evangéliumi értékek és a keresztény szeretet jegyében –, addig a propagandisták Brüsszelt és a nyugati országokat vádolják háborús uszítással. Ezeket a primitív üzeneteket a 21 Kutatóközpont felmérése szerint a lakosság ötöde készpénznek is veszi.
A kormány a csúsztatás nagymestere. Ami ugyanis bizonyos külföldi országokban zajlik, az nem támadó háborúra való készülődés, hanem elemi óvintézkedés: a lakosság felkészítése egy esetleges orosz támadásra. Megismételjük: orosz akcióra készülnek és nem ukránra. A német titkosszolgálat már a 2020-as évek végére sem zárja ki egy ilyen katonai beavatkozás lehetőségét.
Európa-szerte a realitásokhoz igazodnak: Svédországban 2024 végén minden háztartásba eljuttatták azt a brosúrát, amely részletezi, mennyi vizet, tartós élelmiszert és készpénzt kell otthon tartani krízis esetén. Finnországban évtizedek óta fejlesztik az óvóhely-hálózatot; Helsinki alatt egy komplett föld alatti város húzódik, nemrég pedig weboldalt indítottak a tartós áramszünet vagy vízhiány esetére szóló teendőkről. Norvégiában pontos útmutatót adtak ki arról, hogyan válhat egy polgár képessé arra, hogy egy héten át külső segítség nélkül is ellássa magát. Litvániában már évekkel ezelőtt megjelent egy százoldalas kézikönyv, amely a megszállás alatti polgári engedetlenségről és a kémkedés felismeréséről is tartalmaz fejezeteket. Észtországban a digitális védelemre és az önkéntes alakulatokra helyezik a hangsúlyt; mobilalkalmazásuk internetkapcsolat nélkül is ad tanácsokat vészhelyzetben. Lengyelországban online óvóhely-kereső térképet hoztak létre, hogy mindenki megtalálhassa a legközelebbi biztonságos pontot.
Ez csupán néhány példa, de az irány egyértelmű: a kormányok igyekeznek felkészíteni a lakosságot a legrosszabbra, mert tudják, hogy Oroszországban akkor sem lehet megbízni, ha Vlagyimir Putyint sikerülne is rávenni egy békemegállapodásra – amire jelenleg vajmi kevés az esély.
Ez nem háborús pszichózis, hanem a geopolitikai realitások józan tudomásulvétele. Ezzel szemben a magyar kormányzat nyíltan az agresszor oldalára áll, és egy olyan konfliktussal fenyeget, amelyet éppen saját „szövetségese”, Oroszország követne el.
S ne feledjük: egy nemzetet nem csak fegyverrel, félelemmel is meg lehet sebezni.