Ugyanis a Jozsó nagyon jó szakács. Beleadja a szívét-lelkét minden elkészített ételbe egy kicsit. Ezért olyan ízletes a Jozsó főztje. Minden nap készült két-három fajta étel, úgyhogy volt választék, ha pedig minden elfogyott, akkor is ott voltak a palacsinták.
A Jozsó meg a Manka nem alkotnak egy párt, mégis olyanok, mintha ezer éve házasok lennének. Munka közben zsörtölődnek, szidják, szapulják egymást folyamatosan, vívják a mindennapos cica-kutya perpatvart, miközben nagyon is egyetértésben tevékenykednek.
A kis palacsintázónak komoly törzsközönsége van, mert ugye a finom falatok vonzzák az embereket. Járnak ide a kórházból orvosok, jönnek rendőrök, kisnyugdíjasok, régi ismerősök, egyszóval mindenki ide jár. Legalábbis voltak olyan helyzetek, amikor a kicsi kifőzdéből kígyózott a sor kifelé. Mégis jutott mindenkinek minden.
Egy időben sokat jártam Jozsóékhoz, mert mindig jó volt náluk elidőzni. Főleg akkor érkeztem hozzájuk, amikor már a többiek letudták az aznapi ebédjüket. Olyankor leültünk a kis asztalhoz, ahol két szék volt csupán, és elbeszélgettünk az élet dolgairól.
Mikor az öcsém vette a sátorfáját, és elköltözött a házból, én is elmaradoztam Jozsóéktól. Egyik nap mégis arra volt dolgom, és jó tíz után örömmel láttam, hogy a palacsintázó ajtaja nyitva, és ott áll Jozsó a forró olajos bödön felett és süti a rántott húst.
Olyasmi érzés volt ez akkor, mint amikor régen láttad a nagyszüleidet, és nagyon megörülsz a találkozásnak.
Jozsó éppen kiszolgálta az utolsó két vendéget, akik elvitelre kérték az aznapi menüt. Amikor távoztak, beléptem az ajtón. Nagyon megörültünk egymásnak. Szerencsére éppen volt egy kis idejük, amivel megajándékoztak. Kijöttek a pult mögül, leültek a két székre, és meséltek.
Jozsó kicsit megfáradva, de ugyanazzal a huncut mosollyal magyarázott. Elmondta, hogy már nincsenek nyitva minden nap, mert azért ők sem húszévesek, nem bírják már annyira, mint annak idején. Mind a ketten a belvárosban laknak, és Jozsó megkérdezte tőlem, hogy én is úgy látom-e, hogy az emberek egyre búsabbak? Észrevettem-e, hogy szinte mindenkinek lefelé görbül a szája? Egyszerűen nem érti, hogy mi magyarok miért vagyunk ilyen depresszívek. Nem tudunk örülni az életnek, mindenki csak siránkozik mindenen, szidják a politikát, a szomszédot, ugranak az összes felesleges hírre, és olykor egy kanál vízben képesek lennének megfojtani egymást az emberek, mert más a véleményen vannak. Nincs arra magyarázat, hogy ez a nép miért nem tud összefogni és egy jobb, élhetőbb országot kialakítani.
Manka, aki éppen a mosogatás fáradalmait pihegte ki, ekkor közbeszólt. Szerinte a Himnuszt kellene megváltoztatni. Egy nemzet éltetésére, örömére hivatott, megénekelt versben a balsors, bűnhődés, vert hadaink, magzatod hamvvedre, bujdokolás és kínzó rabság szerepel.
Ezek a képi megjelenítések pedig nem éppen arra ösztönöznek, hogy jól érzed magad, inkább azt sugallják, hogy ez a nép valami örök bűnhődésre van kárhoztatva és akkor jár a legjobban, ha beledől saját kardjába.
Szóval lehet, hogy itt van a kutya elásva. Manka szerint mindenképpen megérne egy próbát, ha találnánk egy pozitívabb, életigenlő himnuszt, amit ha meghall az ember, vidámságot és büszkeséget érez, nem pedig szomorúságot.
