A magyar történelem 2010 után különös, szomorú fordulatot vett. Egy olyan politikai erő került hatalomra, amely nem egyszerűen kormányozni akart a liberális demokrácia keretei között, hanem magát a keretet tekintette akadálynak. Amit később „illiberális demokráciának” nevezett el, az valójában nem egy alternatív demokráciafelfogás volt, hanem a polgári társadalom visszaszorításának programja.
A polgári társadalom lényege nemcsak az intézményekben, hanem a beszédben van. Abban, hogy az állampolgárok egymással vitatkoznak, érvelnek, keresik a jobb megoldást. A politika ebben a felfogásban nem kinyilatkoztatás, hanem közös gondolkodás, a kormány nem tévedhetetlen vezető, hanem megbízott képviselő.
Magyarország azonban más útra lépett. Az új rendszer a vitát kockázatnak tekintette: az ellenvélemény nem a döntések minőségét javító elemként jelent meg, hanem zavaró tényezőként. A kormányzás fokozatosan kivonta magát a társadalmi párbeszédből; a döntések nem megszülettek, hanem bejelentésre kerültek. A parlament szerepe csökkent, a társadalmi egyeztetés formalitássá vált, a szakmai szervezetek véleménye fölöslegessé lett. A politika nem fórum lett, hanem színpad.
Sokan kérdezik: ha ennyire nyilvánvaló volt a rendszer természete, miért nem alakult ki stabil, győzelemre esélyes ellenzéki többség? Az egyik ok maga a politikai szerkezet: a választási rendszer kétpólusú politikára lett szabva, miközben a társadalom sokpólusú maradt. Az ellenzéki együttműködés így egyszerre lett kényszer és csapda. A másik ok a propaganda volt, amelynek célja nem mindenki meggyőzése, hanem a közös valóság szétbontása. Mégis megmaradtak a független nyilvánosság szigetei, és az internet sem vált teljesen ellenőrzötté; a tapasztalat és a hivatalos narratíva közötti rés egyre nőtt.
Ebben a helyzetben jelent meg a Tisza Párt. Nem egy hagyományos ellenzéki párt próbálja leváltani a kormányt, hanem egy új többség megszervezésére tesz kísérletet: a csalódottak gyűjtőhelyévé akar válni. Csalódtak a fiatalok, akik nem találnak kiszámítható jövőt. Csalódtak a vállalkozók, akik nem piacgazdaságban, hanem politikai gazdaságban működnek. Csalódtak a baloldaliak, akik emelkedő jólétet és mobilitást vártak.
A „nincs se jobb, se bal, csak magyar” jelszava nem filozófiai állítás, hanem politikai technika: közös minimum keresése egy széttöredezett társadalomban.
Be kell ismerni: új többségre szükség van, olyanra, amely nem azonos világnézetből, hanem közös hiányból születik. Egy új kormány nem fogja egyszerre kielégíteni minden csoport minden elvárását — nem is ez a feladata. Feladata az, hogy visszaállítsa azokat az intézményeket, amelyekben az érdekek tárgyalhatóvá válnak: többpárti parlamentet, valódi önkormányzatokat, szakszervezeteket, munkavállalói intézményeket, független hatóságokat, szabad vitát.
Sokan gazdasági fellendülést várnak a változástól, pedig a sorrend fordított: előbb politikai normalitás, utána gazdasági bizalom. A gazdaság intézmények kérdése előreláthatóság kérdése, annak kérdése, hogy a szabályok nem egyes szereplőknek íródnak. A lerobbantott állam sem több forrástól, hanem jobb működéstől javul meg — a működéshez ellenőrzés kell, az ellenőrzéshez nyilvánosság, a nyilvánossághoz vita.
A lehetséges változás ezért nem forradalom, hanem visszatérés. Nem új rendszert kell kitalálni, hanem visszatérni ahhoz, amelynek lényege a beszélgetés. A demokrácia nem attól erős, hogy mindig ugyanaz győz, hanem attól, hogy mindig lehet másképp dönteni. Ha ez a lehetőség újra valóság lesz, akkor egy korszak valóban véget ér — és elkezdődhet a normális politika korszaka.
A szerző oktatási szakértő.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
