Múlt héten beavattam a nyájas olvasót kis családi gazdaságunk feszült pillanataiba, miszerint beteg lett a kecske, étvágyát elvesztette, elfeküdt. Szóltam a reményről, hogy másnap reggel érkezik majd az állatorvos, megvizsgálja őt, és gyógyírt ad a bajára.
A dolgok azonban nem mindig fordulnak jóra.
Reggelre meghalt a jószág, nevezzük nevén, Töki, kinek már a születése pillanata sem volt egyszerű. Árván maradt jó pár évvel ezelőtt egy zord február végi napon, így az ólból a nappaliba hoztuk fel. Cumisüvegből etettük heteken át, gyógyszertárban kiváltott tápszerrel, míg végül megerősödött, és mehetett vissza széna, szalma közé. Nevét, noha lánynak született, ezért a „tökös” túlélésért kapta, s mivel megszokta, később sem változtattunk rajta.
Élete első heteit emberek között töltötte, így emberessé vált maga is. Nem lehetett úgy kimenni a kertbe, hogy ő jó előre ott ne nyújtogatta volna a nyakát a kerítés mögött, ha pedig beléptünk a kapun, azonnal odavágtázott, simogatást, dögönyözést, állvakarást, bármi érintést követelve. Pillantását ilyenkor a miénkbe fúrta, s nem túlzás azt állítani, hogy szája széles mosolyra húzódott: ha van látható kecskeöröm, az rá volt írva ilyenkor mindig.
Fura módon a két, nála jóval testesebb, nagyobb erejű, szintén nőnemű gyimesi rackának is egyfajta vezetőjévé vált. Ha már két jószágnál több van, működik a csordaszellem, kiválasztódnak a vezérek, s a többiek követik, bármerre menjen. A két bodros juh sosem lépett ki elsőként az átjárókapun, ami a nagyobb legelőre vezet, mindig megvárták, amíg a kecske odáig nyargal, átmegy, körbenéz, és elindul a körtefák irányába. Az evésnek is effajta sorrendje alakult, előbb a „főnök” kapott, utána a két „alsegéd”, akiknek tányérjába azért ő maga rendszeresen bele-bele szippantott, nehogy azok többet, jobbat, ízesebbet kapjanak.
Mondják sokan, hogy az állatoknak nincsenek érzéseik, nem kapja el őket a mélabú, nem gyászolnak, s az örömet sem tudják kifejezni. Állatsereglettel körbevéve bizton állíthatom: ez méretes marhaság.
A kecske halálát a maga módján három napig siratta a kis farm népének valamennyi tagja. A tyúkok, a kacsák és a libák nagy ívben kerülték a friss szalmával kibélelt esőbeállót, ahol Tökink elpusztult.
Hiába kapott korábban ugyanitt vacsorát a két birka, most méterekkel arrébb kellett tenni a tálakat, mert a régi helyen bele sem nyúltak. Az átjárón jó ideig senki sem közlekedett, hiába csábítottuk friss fűvel, almacsutkával őket.
Az esti rituáléhoz hozzátartozott, hogy a kecske mindig a kezünknél megállt, ellenőrizve, jól behúztuk-e a kis faajtón a három erős riglit, a fölsőt, a középsőt és az alsót, ami a szárnyasokat védi az esti rókatámadásoktól. Most ezt pár napig egyedül csináltuk, senki nem figyelte szemlélődőn mozdulatainkat, mígnem egyszer, alig észrevehetően, a teste méretéhez képest már-már légiesen odasimult a kezünkhöz az egyik birka, jelezve: átvette a szerepet, mostantól akkor vele fejeződik be a nap.